AnnGel blogja

Amikor a sokadik kedvenc munkatársam nyújtotta be a felmondását, akkor eléggé nekikeseredtem, vajon miért menekül innen mindenki. Elmondta, hogy nem keresett aktívan állást, hanem a profession.hu-ra tette fel az önéletrajzát, és így keresték meg. Próbaképpen én is beregisztráltam, kitöltöttem mindent, frissítettem a CV-t, és vártam.

A hangulatomon nem segített a sok tréning és szabadságolás, amiért mindig helyettesítenem kellett valakit, az pedig utolsó csepp, mikor kiderül, hogy valami felsővezető miatt egy 65. táblázatba is bele kell írni mindent, mert ő csak azt érti, így még minden nap ezzel kellett pöcsölni, teljesen feleslegesen.

Az utóbbi hónapban három e-mail-t kaptam, rám szabott állásajánlatokkal különböző HR-es cégektől, ha érdekli az álláslehetőség, kérem küldje el a mellékelt interjú lapot, benne olyan kérdésekkel, hogy mit gondol, a munkatársai milyen embernek tartják önt. Mindegyiket elolvastam, de egyik sem hozott lázba. Ugyanúgy ingázni kell, munkaleírás szerint nem kevésbé stresszes, mint a mostani, szóval nem.

Tegnap telefonon kerestek meg, és ahogy hallgattam a HR-est, azon gondolkodtam, mit kellene ahhoz mondania, hogy akár csak megfontoljam az állásinterjút. Talán, talán ha Budapesten lenne a munka, akkor gondolkodnék rajta, de rájöttem, hogy nem motivál csak annyi, hogy ez valami más lenne több pénzért. Mert most kényelmesen bejárok, ki tudja, tolerálják-e, ha később érek be, korábban kell eljönnöm, otthonról kell dolgoznom, mi van, ha a munka csak még nagyobb szívás, ha rendszeres a túlóra.

Lehet, hogy az teszi, hogy az utóbbi másfél hét teljesen nyugis és kiszámítható, de asszem ez kellett ahhoz, hogy felismerjem, nincsen bajom ezzel a hellyel, ezzel a munkával, ha pedig lesz, akkor cégen belül még mindig válthatok. És azért csinálom ezt, mert akarom, nem azért, mert csak ez van. És ez jó.

A kölcsönmacska inkább pasimcentrikus, persze jól megvan velem is, szoktam fésülgetni, adok neki enni, sokszor dorombol, de amikor csak én vagyok vele, akkor annyira nem haverkodós. Szóval ezt a hétvégét arra szántuk, hogy ápoljuk viszonyunkat.

Mivel a céges laptop wifije nem mindig hajlandó működni, lanról dolgozok, ami csak a kanapé egy pontjáról érhető el. Tegnap nem pont azon a helyen aludt, de rálógott, így finoman, de határozottan kitúrtam onnan. Ölemben a laptop (billentyűzetén macskaszőr) mellettem az állat aludt békésen, de amint kimentem a konyhába, azonnal visszaterült a helyemre.

Éjszaka vagy hagyott aludni, vagy nem ébredtem meg a szegény éhes kismacska panaszaira, hajnalban viszont a lábamnál aludt, persze ehhez az is kellett, hogy ötkor kitámolyogjak enni adni neki, de ez akkor is aranyos. Mire felkeltem, természetesen befoglalta a kanapérészt, és eléggé magára vette, hogy célzatosan majdnem ráültem. Délután elaludtam egy kicsit (power nap!), a fejemnél várt némán, míg meg nem ébredek, de amint megmozdultam, az arcomba nyifogott öt centiről, hogy dejó, ébren vagy, adj enni.

A családi idillt a népszámlálás törte meg, azóta hülye fejjel retteg a szoba közepén, hogy mikor csengetnek megint a macskaevő szörnyek.

A kölcsönmacska inkább pasimcentrikus, persze jól megvan velem is, szoktam fésülgetni, adok neki enni, sokszor dorombol, de amikor csak én vagyok vele, akkor annyira nem haverkodós. Szóval ezt a hétvégét arra szántuk, hogy ápoljuk viszonyunkat.

Mivel a céges laptop wifije nem mindig hajlandó működni, lanról dolgozok, ami csak a kanapé egy pontjáról érhető el. Tegnap nem pont azon a helyen aludt, de rálógott, így finoman, de határozottan kitúrtam onnan. Ölemben a laptop (billentyűzetén macskaszőr) mellettem az állat aludt békésen, de amint kimentem a konyhába, azonnal visszaterült a helyemre.

Éjszaka vagy hagyott aludni, vagy nem ébredtem meg a szegény éhes kismacska panaszaira, hajnalban viszont a lábamnál aludt, persze ehhez az is kellett, hogy ötkor kitámolyogjak enni adni neki, de ez akkor is aranyos. Mire felkeltem, természetesen befoglalta a kanapérészt, és eléggé magára vette, hogy célzatosan majdnem ráültem. Délután elaludtam egy kicsit (power nap!), a fejemnél várt némán, míg meg nem ébredek, de amint megmozdultam, az arcomba nyifogott öt centiről, hogy dejó, ébren vagy, adj enni.

A családi idillt a népszámlálás törte meg, azóta hülye fejjel retteg a szoba közepén, hogy mikor csengetnek megint a macskaevő szörnyek.

Mostanában folyamatosan azon sírok, hogy nem fér bele minden az időmbe, de így is már rengeteg mindent próbálok csinálni, miközben hiányérzetem van. Szerettem röplabdázni, csapatban együtt dolgozni, győzni, és ez a versengés hiányzik. Szerettem az énekkart, mert szeretem a zenét és jó érzés a részének lenni, bár ezt valamennyire pótolja a tánc.

Közben nem akarnék semmit sem feladni, nyelvtanulást is folytatnám, pedig közel sem foglalkozok vele annyit, mint kellene. Vagy a másik: régebben folyamatosan daráltam a könyveket, de most már eljutottam oda, hogy egy hónapja nem olvasok semmit, nem kezdtem bele semmibe  sem a nyaralás óta, pedig napi két órát ingázok. Amikor nem beszélgetek vagy dolgozok a vonaton, akkor azonnal leragadnak a szemeim, de közben nem esik jól ez a plusz alvás, inkább szeretném értelmesen kihasználni az időt, de nem megy.

Persze olvasni itthon is lehetne, de ez is évek óta problémám. Régebben órákig bírtam ülni egy fotelben, komplett délelőttöket töltöttem ezzel, de legutóbb az Alexandra és a teremtés növendékei, meg a Perdido pályaudvarral voltam csak így. Ha előveszek itthon valamit, akkor abba is belealszom. Nyaralás alatt is egy regénnyel végeztem, miközben hat napig tényleg csak a víz mellett hevertem, és nagyon mást nem csináltam.

Közben pedig tudom, hogy ennél többet nehezen zsúfolhatnék a mindennapokba, mert munka mellett van heti 1-2 tánc, egy orosz, találkozok a barátaimmal is, havonta kétszer járok haza is, sorozatokat nézek stb. Mégis úgy érzem, hogy férhetne kicsit több is, ha a vonatutat kihasználnám háziírásra/olvasásra, vagy értelmetlen netezgetés helyett este picit táncolnék még, de sokszor inkább csak nézek magam elé és nem bírok megmozdulni, és ezt nem szeretem.

Nyaf nyaf.

Mostanában folyamatosan azon sírok, hogy nem fér bele minden az időmbe, de így is már rengeteg mindent próbálok csinálni, miközben hiányérzetem van. Szerettem röplabdázni, csapatban együtt dolgozni, győzni, és ez a versengés hiányzik. Szerettem az énekkart, mert szeretem a zenét és jó érzés a részének lenni, bár ezt valamennyire pótolja a tánc.

Közben nem akarnék semmit sem feladni, nyelvtanulást is folytatnám, pedig közel sem foglalkozok vele annyit, mint kellene. Vagy a másik: régebben folyamatosan daráltam a könyveket, de most már eljutottam oda, hogy egy hónapja nem olvasok semmit, nem kezdtem bele semmibe  sem a nyaralás óta, pedig napi két órát ingázok. Amikor nem beszélgetek vagy dolgozok a vonaton, akkor azonnal leragadnak a szemeim, de közben nem esik jól ez a plusz alvás, inkább szeretném értelmesen kihasználni az időt, de nem megy.

Persze olvasni itthon is lehetne, de ez is évek óta problémám. Régebben órákig bírtam ülni egy fotelben, komplett délelőttöket töltöttem ezzel, de legutóbb az Alexandra és a teremtés növendékei, meg a Perdido pályaudvarral voltam csak így. Ha előveszek itthon valamit, akkor abba is belealszom. Nyaralás alatt is egy regénnyel végeztem, miközben hat napig tényleg csak a víz mellett hevertem, és nagyon mást nem csináltam.

Közben pedig tudom, hogy ennél többet nehezen zsúfolhatnék a mindennapokba, mert munka mellett van heti 1-2 tánc, egy orosz, találkozok a barátaimmal is, havonta kétszer járok haza is, sorozatokat nézek stb. Mégis úgy érzem, hogy férhetne kicsit több is, ha a vonatutat kihasználnám háziírásra/olvasásra, vagy értelmetlen netezgetés helyett este picit táncolnék még, de sokszor inkább csak nézek magam elé és nem bírok megmozdulni, és ezt nem szeretem.

Nyaf nyaf.

A bank az eredetileg ígért három hét helyett másfél alatt pótolta a bankkártyámat, ezt holnap át is veszem a Westendben. Ennek örömére megünneplem, hogy nem vagyok limitált kápéhoz kötve, és elhatároztam, hogy bevásárolok, többek között veszek harisnyát is. Pont kigondoltam, hogy lila és piros kell, de ma fékevesztett péntek esti programként azért még áttúrom a tavaszról maradtakat.

Mint kiderült, hatalmas facepalmtól kíméltem meg magam, mert kettő piros, és négy (!) lila harisnyát találtam itthon, szóval biztosan nem lett volna őszinte a mosolyom, mikor rájövök, hogy vettem egy ötödiket. Most örülök.

A bank az eredetileg ígért három hét helyett másfél alatt pótolta a bankkártyámat, ezt holnap át is veszem a Westendben. Ennek örömére megünneplem, hogy nem vagyok limitált kápéhoz kötve, és elhatároztam, hogy bevásárolok, többek között veszek harisnyát is. Pont kigondoltam, hogy lila és piros kell, de ma fékevesztett péntek esti programként azért még áttúrom a tavaszról maradtakat.

Mint kiderült, hatalmas facepalmtól kíméltem meg magam, mert kettő piros, és négy (!) lila harisnyát találtam itthon, szóval biztosan nem lett volna őszinte a mosolyom, mikor rájövök, hogy vettem egy ötödiket. Most örülök.

Rettenetes könyvek sorozatunk folytatódik, Lakatos Levente után jöjjön ismét Fejős Éva. Már hónapokkal ezelőtt elolvastam, de mindig halogattam az ismertetőt. Mivel még mindig látom a reklámját a metrón, ezért talán még nem késtem el vele, bár aztán lehet, hogy so 2011 nyáreleje vagyok, és már rég a Love Clubbal kéne foglalkoznom.

A történetre nem tudom, mennyire érdemes szót vesztegetni, eléggé rossz, de nem extrémen, vagy csak már nekem fáj kevésbé. A Hotel Balis "tizenhét évig azt hittük egy barátunkról, hogy halott, és sosem került szóba, soha nem derült ki, hogy él, méghozzá jelenleg egy régi barátnőnk férje" sztorihoz képest például határozottan kevésbé fos.

Szóval van egy kómából felébredt, amnéziás főszereplő, aki modell volt, meg egy pékségben dolgozó elvált férfi, aztán a híres, gyerekre vágyó, de szülni nem akaró nő, ők a főszereplők, de igazából teljesen jellegtelenek, azonosulni képtelenség velük. Az amnéziás vissza akarja kapni az emlékeit, kideríti balesetének körülményeit satöbbi.

Már a Hotel Balinál is említettem, és ez most sem változott: amikor több szálon fut a történet, akkor többször is előfordul, hogy az egyik szálon már elmeséli az olvasónak, mi a nagy rejtély, de a másik szálon nyomozó szereplő még csak most kezd rájönni. (Az, hogy a hihetetlen fordulatok már a történet elején sejthetők, az már egy másik kérdés.) Szóval ha a könyv vége felé kiderül az egyik nő gondolatai közül, hogy modelleket adott el prostinak Olaszországban, és a főszereplő jajj csak vissza ne nyerje az emlékeit, mert akkor bajban lesz, akkor két oldal múlva nem tudok azon izgulni a főhőssel együtt, hogy vajon mi történt Olaszországban.

Mondat szinten már annyira nem fáj a regény, de így is van min felvonyítani. Továbbra is jellemző a hárompont túlzott használata (oldalanként öt), az iszonyúan modoros, rosszabb esetben teljesen rossz asszociációkat keltő leírások.

És akkor idézetek.

Almás pitét is vitt magával, az öreg egy szót sem szólt, amikor látta, hogy egy tálcára felpakol hatot a friss, forró, fahéjas-almás pitéből, a puha almadarabkák duzzadtan kínálták magukat, kitüremkedve a tésztarács alól.

Bocsánat, de nekem a duzzadtan kitüremkedő dolgokról nem az almáspite jut eszembe.

A régi idők... Hát igen. Könnyen jött, könnyen ment a pénz. Akár az álmaik. Marcsival nagy álmokat dédelgettek. Nem volt egyebük, csak az álmaik, meg az a kis pesti lakás, amit Zsombor örökölt a nagyszülei halála után. Innen indultak tizennégy évvel ezelőtt, de még megvoltak az álmok, ott volt a friss diploma a kezükben, és a lakás az Izabella utcában.

Álmuk, álmukat, álmok, ez tényleg egy bekezdésben van, ezen kívül pedig tegye fel a kezét, aki kevésnek érezne friss diplomásként egy lakást.

Zsombor arra ébredt, hogy puha női test simul hozzá hátulról, és a test tulajdonosa a lapockájába szuszog.

Test tulajdonosa, nyrghhrggh.

Akkor sem beszéltem angolul, de, tudod, van egyfajta nyelv, ami a lelkedből jön, és amit minden nő megért, akinek a gyerek körül forognak a gondolatai. Fogalmam sincs, hogy szavakban mit mondtunk, de kettesben végigdumáltuk az estét, sírtunk és nevettünk, és pontosan megértettük egymást.

Én főleg sírtam.

- Nem a betörőktől félek.
- Akkor kitől?
- Azt hiszem... talán magamtól. A múltamtól - felelte, aztán elhallgatott.

TADAAAAAAAAM!

A végére hagytam a legjobbat. Amikor a pasimmal a regényírásról beszélgetünk, sokszor szóba kerül, mennyire nehéz úgy átadni információt az olvasónak, hogy azt ne told túl direkten az arcába. Fejős Éva nem izgatta magát ezen.

Paul elkerekedett szemmel bámult rá, de tekintetében Teri a döbbenet mellett más is felfedezni vélt. Dühöt, talán. Vagy haragot? Ez a sármos fickó, aki egy súlyos betegség tudatában, néhány évvel korábban, a megismerkedésükkor olyan könnyen vette az akadályokat - mert biztos volt benne, hogy meg fog halni -, és aki, miután kiderült, hogy nincs komoly baja, csak egy csomó a hangszalagján, már nem merevedett vissza a régi élete görcseibe, most új arcát mutatta.

Egy mondatban összefoglalta. Problem?

(te jó ég, most jöttem rá, hogy a Barbibébiről egy éve, a Hotel Baliról meg kettő éve írtam, pedig meg mertem volna esküdni rá, hogy egy éven belül volt mindkettő)

Rettenetes könyvek sorozatunk folytatódik, Lakatos Levente után jöjjön ismét Fejős Éva. Már hónapokkal ezelőtt elolvastam, de mindig halogattam az ismertetőt. Mivel még mindig látom a reklámját a metrón, ezért talán még nem késtem el vele, bár aztán lehet, hogy so 2011 nyáreleje vagyok, és már rég a Love Clubbal kéne foglalkoznom.

A történetre nem tudom, mennyire érdemes szót vesztegetni, eléggé rossz, de nem extrémen, vagy csak már nekem fáj kevésbé. A Hotel Balis "tizenhét évig azt hittük egy barátunkról, hogy halott, és sosem került szóba, soha nem derült ki, hogy él, méghozzá jelenleg egy régi barátnőnk férje" sztorihoz képest például határozottan kevésbé fos.

Szóval van egy kómából felébredt, amnéziás főszereplő, aki modell volt, meg egy pékségben dolgozó elvált férfi, aztán a híres, gyerekre vágyó, de szülni nem akaró nő, ők a főszereplők, de igazából teljesen jellegtelenek, azonosulni képtelenség velük. Az amnéziás vissza akarja kapni az emlékeit, kideríti balesetének körülményeit satöbbi.

Már a Hotel Balinál is említettem, és ez most sem változott: amikor több szálon fut a történet, akkor többször is előfordul, hogy az egyik szálon már elmeséli az olvasónak, mi a nagy rejtély, de a másik szálon nyomozó szereplő még csak most kezd rájönni. (Az, hogy a hihetetlen fordulatok már a történet elején sejthetők, az már egy másik kérdés.) Szóval ha a könyv vége felé kiderül az egyik nő gondolatai közül, hogy modelleket adott el prostinak Olaszországban, és a főszereplő jajj csak vissza ne nyerje az emlékeit, mert akkor bajban lesz, akkor két oldal múlva nem tudok azon izgulni a főhőssel együtt, hogy vajon mi történt Olaszországban.

Mondat szinten már annyira nem fáj a regény, de így is van min felvonyítani. Továbbra is jellemző a hárompont túlzott használata (oldalanként öt), az iszonyúan modoros, rosszabb esetben teljesen rossz asszociációkat keltő leírások.

És akkor idézetek.

Almás pitét is vitt magával, az öreg egy szót sem szólt, amikor látta, hogy egy tálcára felpakol hatot a friss, forró, fahéjas-almás pitéből, a puha almadarabkák duzzadtan kínálták magukat, kitüremkedve a tésztarács alól.

Bocsánat, de nekem a duzzadtan kitüremkedő dolgokról nem az almáspite jut eszembe.

A régi idők... Hát igen. Könnyen jött, könnyen ment a pénz. Akár az álmaik. Marcsival nagy álmokat dédelgettek. Nem volt egyebük, csak az álmaik, meg az a kis pesti lakás, amit Zsombor örökölt a nagyszülei halála után. Innen indultak tizennégy évvel ezelőtt, de még megvoltak az álmok, ott volt a friss diploma a kezükben, és a lakás az Izabella utcában.

Álmuk, álmukat, álmok, ez tényleg egy bekezdésben van, ezen kívül pedig tegye fel a kezét, aki kevésnek érezne friss diplomásként egy lakást.

Zsombor arra ébredt, hogy puha női test simul hozzá hátulról, és a test tulajdonosa a lapockájába szuszog.

Test tulajdonosa, nyrghhrggh.

Akkor sem beszéltem angolul, de, tudod, van egyfajta nyelv, ami a lelkedből jön, és amit minden nő megért, akinek a gyerek körül forognak a gondolatai. Fogalmam sincs, hogy szavakban mit mondtunk, de kettesben végigdumáltuk az estét, sírtunk és nevettünk, és pontosan megértettük egymást.

Én főleg sírtam.

- Nem a betörőktől félek.
- Akkor kitől?
- Azt hiszem... talán magamtól. A múltamtól - felelte, aztán elhallgatott.

TADAAAAAAAAM!

A végére hagytam a legjobbat. Amikor a pasimmal a regényírásról beszélgetünk, sokszor szóba kerül, mennyire nehéz úgy átadni információt az olvasónak, hogy azt ne told túl direkten az arcába. Fejős Éva nem izgatta magát ezen.

Paul elkerekedett szemmel bámult rá, de tekintetében Teri a döbbenet mellett más is felfedezni vélt. Dühöt, talán. Vagy haragot? Ez a sármos fickó, aki egy súlyos betegség tudatában, néhány évvel korábban, a megismerkedésükkor olyan könnyen vette az akadályokat - mert biztos volt benne, hogy meg fog halni -, és aki, miután kiderült, hogy nincs komoly baja, csak egy csomó a hangszalagján, már nem merevedett vissza a régi élete görcseibe, most új arcát mutatta.

Egy mondatban összefoglalta. Problem?

(te jó ég, most jöttem rá, hogy a Barbibébiről egy éve, a Hotel Baliról meg kettő éve írtam, pedig meg mertem volna esküdni rá, hogy egy éven belül volt mindkettő)

Öt éve élek Budapesten, igazán ideje volt, hogy meglopjanak a metrón, főleg, hogy két esetnek már a szemtanúja is voltam.

Szóval igen, nagyon jól tudom, hogy nem tartunk hátizsákban pénzt, meg tényleg figyelni szoktam arra, hogy az ölemben tartsam a táskát, blabla, de saját hibámból fogok csak tanulni azt hiszem. Mert nagy sporttáskával, hátizsákkal metróztam, kék metrón még megvolt minden, mire átszálltam a pirosra, vettem észre, hogy táskám nyitva, és nem, akárhogy nézem, nincsen meg benne a tárca. Pedig a középső rekeszben volt, az aljára csúszva, és mégis megtalálta, kikotorta a mozgólépcsőn állva, hogy rohadna le a keze.

Persze nyilván mindezt amikor hazafelé tartok, negyed órával vonatindulás előtt, szombaton. Hívom a pasimat, ki van kapcsolva, írok neki mailt, hogy kapcsolja be (okostelefon ftw!). Visszahív, vázolom a helyzetet, vegyél nekem neten vonatjegyet most, van rá tíz perced. Jegy megvan, kód megvan, felcuccolok a vonatra, hát akkor bankkártya tiltás.

Itt először leizzadtam, kérem adja meg tízjegyű kártyaszámát és telekódját, hát anyád, aztán némi próbálkozás után sikerült élő embert találnom, húsz perc múlva már letiltva, új igényelve, én pedig a körülményekhez képes boldog vagyok.

Rendíthetetlen optimista vagyok. Lehetett volna ez sokkal rosszabb is, lenyúlhatta volna a céges mobilt is mellőle, tarthattam volna az irataimat is a tárcámban, vagy mittomén. Nem tartunk semmit hátizsákban, és ezt megtanulni némi pénzbe, egy pendrive-ba illetve egy bankkártyába került.