AnnGel blogja

Mai álmomban asztronauta voltam, fellövésre készültem. Többen is mentünk az űrbe, de külön-külön. Vártunk az időpontunkra, összecsomagoltam a bőröndömet, de az űrállomáson (ami úgy nézett ki, mint egy reptéri terminál) jutott eszembe, hogy nem tettem be kontaktlencsét, és nem viselhetek szemüveget a szkafander alatt. Hogy fogom így látni a világűrt? Végül hazaküldtek, mert nem tudtam aznap felszállni, másnap éjjel háromnegyed 1-re adtak új időpontot, és másodjára már a kontaklencsét és elraktam, de az új időpontot meg lekéstem, mert apám nem indult el velem időben.

Aztán az álmom végén tudtam, hogy mégis feljutottam valahogy (egy hétvégére), de nem volt emlékem arról, milyen is volt.

Kezdenek zavarni az álmaim.

Múlt héten átrendezték az irodát, mi is átültünk az eddigi nagyon szuper helyünkről a másik oldalra, ahol ha süt a nap, akkor besüt, és ezért el kell húzni a függönyt. Szomorú. Kicsit most olyan, mintha új munkahelyem lenne, mert a költözés miatt tele van új arcokkal a szint. Hónapok kellettek mire be tudtam lőni, ki merre dolgozik, esetleg szóba is elegyedtünk, meg ilyesmi, most kezdődik előről, de gondolom ez mindenhol ilyen, ahol 250-en dolgoznak egy emeleten.

Akarok venni egy olyan laptoptáskát, ami háti- és oldaltáskaként is működik. Létezik ilyen, egy volt kolléganőm a Decathlonban vette a sajátját, de ott már nem árulnak. A Best Byte-ban találtam ezt, de ez meg csúnya, és akárhogy keresem, nem találok hasonlót.

Ezen a hétvégén végre nem álmodtam élénk marhaságokat, és remélem ezzel véget is ért a két hete tartó őrület, mert ez így eléggé fárasztó volt.

Nem vagyok motivált, leginkább aludnék. Kanapén olvasnék. A behúzott függöny mögött süt a nap.

A múlt heti pörgés után most lusta hetet tartok. Vagyis félig-meddig lusta hetet. Szombaton lement a színházi hacacáré, délután 2-től öltözés, próba, smink, fotó, még egy próba, két előadás egymás után, utána meg még egy lightos borozás hajnali 1-ig.

Hétfőn megnéztük a Vígszinházban A revizort, egészen zseniális volt, nagyon élveztem. Nagyon aktuálpolitika volt, de viccesen, tele kiszólásokkal, na mindegy, nekem nagyon tetszett. Mindenesetre eléggé kipurcantam a sok programtól, így azóta annyira nem vagyok aktív, ma pl elmegyek táncra, de holnap is csak pusztulni tervezek.

És végre van hó! Kéne menni korcsolyázni. Meg síelni.

Közben úgy alakult a hetem, hogy kedden el tudtam menni rudazni, szerdán karikára*, csütörtökön megint rudazni, majd pedig a szokásos táncórára utána. Nem mondom, hogy nem purcantam ki így péntekre, de ezeknek legalább van értelme, nem úgy, mint a munkahelyemen töltött napi 9 órának**. Az izomlázam nagyjából el is múlt a sok rádolgozás miatt, így nem szenvedek annyira, mint vártam volna, ezenkívül egész jó bicepszem is lett, már ezért megérte.

Ma pedig munka után hazamegyek és lepusztulok a kanapéra.

*Volt az órán egy csaj, aki akkor volt először, és bazdmeg ő is elengedte a karikát szemrebbenés nélkül, csak én vagyok ilyen befosós, nem értem.

**Najó, napi 3-4 óra munka össze szokott jönni, de a maradék időben a frissítést nyomkodom az interneteken. Meg pénzt is kapok érte, ami nem elhanyagolható.

de azt el kell meséljem, hogy álmomban ottalvós bulit tartott a családom rengeteg vendéggel, köztük ott volt Benedict Cumberbatch (what), azt hiszem, meg is csókolt (??). Majd pedig elmentünk valami étterembe, és én csak útközben vettem észre, hogy nincsen rajtam nadrág.

Köszönöm, hogy elmondhattam.

Szombaton úgy alakult, hogy az egész napos főpróba után egyedül voltam otthon. Délután öttől nincsen semmi programom, szabad vagyok, enyém az este meséltem a táncosoknak, akik kapásból rávágták, hogy ezek szerint nyolckor már aludni fogsz? Amúgy majdnem (ki gondolta volna, hogy ennyire ismernek), nyolcra már tényleg hajat mostam, de nem ez a lényeg, hanem hogy Viddel megnéztük közösen a Ghost Shark című remekművet. A hagyományteremtő előző alkalom után megfogadtuk, hogy máskor is csináljunk ilyet, bár sajnos a Ghost Shark nem rossz annyira. Cápa, vér, szellem, elátkozott barlang, őrült ember a világítótoronyban, mi kell még egy szombat estéhez? Bár lehet, hogy legközelebb tényleg olyat kéne választani, ami jó.

Hétvégén mindeközben elolvastam Quim Monzó-tól a Guadalajara-t, ami tetszett, rövid, abszurd történteket, nagyon szórakoztató.

Az írók általában már rögtön az elején hibát követnek el, amikor elkezdik mesélni a történetet. Nem kellene belefogniuk. Csak épp a legelejét kellene megírniuk, szisztematikusan csak kezdeteket kellene gyártaniuk, és aztán abbahagyni a legígéretesebb pillanatban. Ez az a kezdeti pillanat, amikor még minden regény magában rejti a tökéletesség lehetőségét.

Ezen kívül megnéztük a Sherlock s03e02-t, és szégyenszemre be kell vallanom, hogy nem értettem elsőre. Most némi guglizás és összefoglalók után sem vagyok meggyőzve, szóval vagy a rész logikátlan, vagy én vagyok hülye.

Tegnap túléltem a második karikaórámat, pedig a felénél azt hittem, hogy inkább hazamegyek. Érdekes megfigyelni, kinek mi okoz nehézséget a gyakorlat során. Nekem az jól megy, hogy felmásszak rá, de az már nem, hogy fejjel lefelé lelógjak, és elengedjem magam a kezemmel, míg a többieknél pont fordítva van: úgy kell őket időnként felszuszakolni rá, de ha már ott vannak, onnantól fogva a lógás már nem okoz problémát, nem szívbajosak. Mindenesetre az óra felénél annyira stresszeltem, hogy le ne essek, hogy teljesen kimerültem tőle, úgy éreztem, hogy kiment a karomből minden erő, és most, most le fogok zuhanni bele a mélybe (amúgy nincsen magasan, de akkor is, dráma). Aztán elmúlt.

A hétvégét wellnesseléssel töltöttük, három nap fürdés, szauna, alvás, olvasás, evés. Elolvastam NDiaye-től a Három erős nőt, ami nekem kicsit túlgondolkodós, túlmonologizálós, megnéztük a Zöld henteseket, ami egy abszurd és morbid, de nagyon szórakoztató film, vasárnap este pedig zárásként végre sort kerítettünk a Djangora, aminek az utolsó fél óráját már untam, de amúgy nagyon tetszett.

Ma igyekszem nem leborulni a székről, mert álmos vagyok, és nagyon munka sincsen, ami nem túl jó kombináció, ehhez még jön, hogy este fél tízkor még próbára kell mennem, nem tudom, hogyan húzom ki addig, zzzzZZZzzZz.

Lakik egy alzheimeres néni az emeleten, majdnem minden nap jönnek családtagjai, meg rendszeresen átjárnak a szomszédok is hozzá, szóval nincsen teljesen egyedül. Sokszor szokott a folyosón sétálgatni, jobb napokon felöltözik, rosszabbokon pedig kabát nélkül zárja ki magát a folyosójáról. Szerencsére ugyanaz a kulcs nyitja az összes folyosói ajtót, és képben szokott annyira lenni, hogy ilyenkor becsöngessen valakihez, hogy engedjék be. Máskor viszont nem tudja, hol van, nem tudja, mi a baj, ezért amikor látom, hogy tanácstalanul álldogál a lift előtt, akkor meg szoktam kérdezni, hogy van-e nála kulcs, és visszakísérjem-e a lakásba.

Időnként váltok vele néhány szót, de legtöbbször nem összefüggő, amit mond. Egyszer ellenségesen megkérdezte, hogy én meg ki vagyok, de aztán megnyugodott, mikor azt válaszoltam, hogy itt lakom én is. Szegénnyel nem nagyon lehet beszélgetni, általában a szomszédok is csak gyorsan vissza szokták terelni a lakásba, ne tessék kinn mászkálni, tessék csak bemenni.

Ma reggel pedig csak állt a lakása előtt, és keservesen sírdogált, de nem mentem oda hozzá, nem tudtam, mit tehetnék, mert ha tudja is, mi miatt szomorú, valószínű, hogy 20 éve történt, de neki úgy tűnik, hogy ma. És holnap arra sem fog emlékezni, hogy sírt, és arra sem, hogy én pedig nem mentem oda hozzá, és ez olyan szomorú, hogy elmondani sem tudom.

kedd este a pasim meglepetésből elvitt egy argentin tangó próbaórára. Táncolok már pár éve, de ez teljesen más, nem magamra, hanem a másikra kell figyelnem, merre mozdul, mikor lép, mikor áll meg. Kimerítő, de nagyon izgalmas is volt egyben, szóval azóta azt nézem, hol és mikortól vannak ilyen tanfolyamok.

Tegnap pedig kipróbáltam a légtornát, azon belül is a karikát. Az izommunka részével talán nincs is baj, de amikor el kell engedjem a karikát, hogy a lábamnál fogja lógjak fejjel lefele, az nagyon félelmetes. Hejj, hol vannak azok az idők, amikor a mászókán csináltam ugyanezt.

Viszont a tenyerem most úgy néz ki, mintha egész nap kapáltam volna.

Megtanultam nokedlit csinálni.

Az úgy kezdődött, hogy nekem eszemben sem volt ilyesmivel pöcsölni, ettük tésztával vagy kenyérrel a pörköltet, persze, szaggasson nokedlit a faszom. Aztán rájöttem, hogy mégiscsak tök jó lenne, meg talán nem olyan bonyolult, meg finom, szóval nekiálltam, úgyis egyedül voltam otthon, nem bőgök le senki előtt, ha nem sikerül.

Kikevertem a tésztát, majd kínlódtam a szaggatással már egy ideje, mikor eszembe jutott Anyu tanácsa: ha nem megy át a lyukon, akkor biztos túl sűrű. Higítás után persze meg túl folyékony lett, hosszúkás kígyók úszkáltak a vízben, na mindegy, kuka. Pár perc elkeseredett küzdelem (= tészta visszasűrítése) után bevillant még egy mondat: ha sokáig tökölsz, ráfő a tészta a szaggatóra. És tényleg. Pár perc szünet és némi mosogatás után folytattam tovább, boldogan kiszaggattam egy rakat tésztát, majd belenéztem a fazékba, mit történik, és ekkor ugrott be a harmadik dolog: ha túl kevés a víz/sok a tészta, akkor összefő az egész egy tömbbe.

Szóval első próbálkozásom a WC-ben landolt, de büszkén mondhatom, hogy nem adtam fel, azonnal nekiálltam a második adagnak, ami aztán sikerült is. A nokedli ettől függetlenül persze hatalmas macera, egy csomó edényt összekoszol, de most nem ez a lényeg. Azóta is boldogan élünk, míg meg nem halunk, tanulság nincs.