Megtanultam nokedlit csinálni.
Az úgy kezdődött, hogy nekem eszemben sem volt ilyesmivel pöcsölni, ettük tésztával vagy kenyérrel a pörköltet, persze, szaggasson nokedlit a faszom. Aztán rájöttem, hogy mégiscsak tök jó lenne, meg talán nem olyan bonyolult, meg finom, szóval nekiálltam, úgyis egyedül voltam otthon, nem bőgök le senki előtt, ha nem sikerül.
Kikevertem a tésztát, majd kínlódtam a szaggatással már egy ideje, mikor eszembe jutott Anyu tanácsa: ha nem megy át a lyukon, akkor biztos túl sűrű. Higítás után persze meg túl folyékony lett, hosszúkás kígyók úszkáltak a vízben, na mindegy, kuka. Pár perc elkeseredett küzdelem (= tészta visszasűrítése) után bevillant még egy mondat: ha sokáig tökölsz, ráfő a tészta a szaggatóra. És tényleg. Pár perc szünet és némi mosogatás után folytattam tovább, boldogan kiszaggattam egy rakat tésztát, majd belenéztem a fazékba, mit történik, és ekkor ugrott be a harmadik dolog: ha túl kevés a víz/sok a tészta, akkor összefő az egész egy tömbbe.
Szóval első próbálkozásom a WC-ben landolt, de büszkén mondhatom, hogy nem adtam fel, azonnal nekiálltam a második adagnak, ami aztán sikerült is. A nokedli ettől függetlenül persze hatalmas macera, egy csomó edényt összekoszol, de most nem ez a lényeg. Azóta is boldogan élünk, míg meg nem halunk, tanulság nincs.
Ezt mondtátok