Lakik egy alzheimeres néni az emeleten, majdnem minden nap jönnek családtagjai, meg rendszeresen átjárnak a szomszédok is hozzá, szóval nincsen teljesen egyedül. Sokszor szokott a folyosón sétálgatni, jobb napokon felöltözik, rosszabbokon pedig kabát nélkül zárja ki magát a folyosójáról. Szerencsére ugyanaz a kulcs nyitja az összes folyosói ajtót, és képben szokott annyira lenni, hogy ilyenkor becsöngessen valakihez, hogy engedjék be. Máskor viszont nem tudja, hol van, nem tudja, mi a baj, ezért amikor látom, hogy tanácstalanul álldogál a lift előtt, akkor meg szoktam kérdezni, hogy van-e nála kulcs, és visszakísérjem-e a lakásba.
Időnként váltok vele néhány szót, de legtöbbször nem összefüggő, amit mond. Egyszer ellenségesen megkérdezte, hogy én meg ki vagyok, de aztán megnyugodott, mikor azt válaszoltam, hogy itt lakom én is. Szegénnyel nem nagyon lehet beszélgetni, általában a szomszédok is csak gyorsan vissza szokták terelni a lakásba, ne tessék kinn mászkálni, tessék csak bemenni.
Ma reggel pedig csak állt a lakása előtt, és keservesen sírdogált, de nem mentem oda hozzá, nem tudtam, mit tehetnék, mert ha tudja is, mi miatt szomorú, valószínű, hogy 20 éve történt, de neki úgy tűnik, hogy ma. És holnap arra sem fog emlékezni, hogy sírt, és arra sem, hogy én pedig nem mentem oda hozzá, és ez olyan szomorú, hogy elmondani sem tudom.
Ezt mondtátok