AnnGel blogja

Pénteken jöttünk haza a kórházból, amit a gyerek azzal ünnepelt meg, hogy alvás helyett inkább sírt, és most így utólag ideges vagyok a csecsemősökre, hogy nem mondták el, mennyit kéne ennie, vagyis mondtak egy számot, amivel konkrétan éhezett a gyerek, én meg csak azt láttam, hogy sír sír sír, enni adok neki is sír, mindegy is, mert Anyum átjött meg utánagugliztam, hogy mennyit kéne beletölteni naponta/alkalmanként, azóta boldog és alszik. De addig lerongyolt idegileg a kicsi lány, pedig kb másfél napról van szó. Másfél nap is elég a teljes kétségbeeséshez. Persze jön majd a háziorvos meg védőnő, hogy ellássanak tanácsokkal, de legkorábban csak hétfőn, péntek meg hétfő között pedig van pár nap, ami alatt életben kell tartani őt is meg magunkat is.

Na de előreszaladtam.

Nem erre számítottam. A szüléstől nem féltem, tudtam, hogy fájni fog, de gondoltam, hogy baba még nem maradt benn, úgyhogy majd csak lesz valami, amúgy sem tart sokáig. A kórházi tartózkodástól tartottam, mert mindenhonnan rosszat hallottam csecsemősökről, nővérkékről, és három napig benn kell lenni, és féltem attól, hogy ebben a kiszolgáltatott állapotban hogyan fognak velem viselkedni és azt hogyan fogom viselni.

Minden pont fordítva sült el. Ez a szülés életem legtraumatikusabb élménye, semmi felemelőt vagy transzcendenst nem éreztem benne. Be voltam zárva a saját testembe, a fájdalomba, elvesztettem az időérzékemet, fájás alatt arra koncentráltam, hogy mindjárt vége, levegő be, levegő ki. Óránként vizsgáltak, és kiborított, mikor rengeteg fájdalom után megtudtam, hogy még mindig nem haladtunk előre. Adtak oxyt, amitől megszűntek a fájások közötti szünetek, nem tudtam már sehonnan erőt meríteni, folyamatosan rettenetesen rossz volt, de ha üvöltök, akkor csak még jobban elfáradok, ezért próbáltam nem üvölteni. Az jutott eszembe, hogy én még nem szülnék akkor mégsem, hadd aludjak kicsit, és próbáljuk meg később. De nem lehetett kicsit abbahagyni, kiszállni, meggondolni magam, vagy kikapcsolni. Bármit megtettem volna, csak legyen vége. Annyira kimerültem, hogy fájások között elaludtam 1-1 percre.

12 órányi vajúdás után, amiből az utolsó egy óra tényleg elviselhetetlen volt az oxy miatt, a doki bejelentette, hogy messze még a vége. Már órákkal előtte meg kellett volna szüljek, de nem haladtak a dolgok, a gyerek szívhangja romlott, így császár mellett döntöttek. Végre. Boldog voltam, hogy végre vége lesz. Két órán keresztül vártunk a műtőre, közben folytatódtak a fájások (bár most legalább szünetek voltak közöttük), és ebben az utolsó két órában már arra sem tudtam gondolni, hogy a fájdalom a gyereket segíti, hiszen tudtam, hogy műteni fognak.

Császárral 10 perc alatt kiszedték a gyereket, mikor felsírt engem is rázott a zokogás, majd még összevarrás közben elaludtam. Odatartották a fejemhez, emlékszem a sötét hajra és sötét szemekre.

Életem legrosszabb élménye. Minden nap elfog a sírás, mikor eszembe jut, és már most előre rettegek, hogy mi lesz legközelebb, mert gyereket még szeretnék, a terhesség problémamentes volt, de soha, soha többet nem akarom ezt a fájdalmat érezni. Másnap, mikor kaptam egy fájdalmas injekciót, elsírtam magam, nem tudtam többet elviselni már, most kérem, kérem ne fájjon egy darabig semmi.

Az emberek viszont csodálatosak. Nem volt választott szülésznőm, az aktuális ügyeletes foglalkozott velem, végig ott volt, biztatott, vigasztalt, átölelt epidurál közben. Az ügyeletes aneszteziológus türelmesen elmondta, mi fog történni velem, mit fogok érezni, mit nem, megsimogatott, nyugtatott. A választott dokim végig derűs hangulatban próbált tartani.

A gyermekágyon a baba végig velem lehetett, néhány vizsgálattól eltekintve nem vitték el mellőlem. Első éjszaka be lehetett adni a zaciba, amit ki is használtam, mivel egész éjjel vajúdtam. A nővérkék némelyike tényleg kicsit nyers, de ha segítséget kértem, akkor segítettek. A csecsemősök nem voltak proaktívak, de ha bementem hozzájuk, hogy segítsenek, akkor türelmesek voltak és foglalkoztak velem, tényleg csak kérni kellett.

Hát így. Remélem, idővel tompulnak az emlékek.

Erről nem volt szó.

szokta kérdezni apám.

Reggel 8-kor CTG, 9-ig a kórházban vagyok, hazafele beugrom a tescoba, felfedezem, hogy van ananász és teljesen érett mangó (!!!!), utóbbiból csak kettőt merek venni, hátha rossz. Veszek chipset az esti filmnézéshez (ejnye), meg egy üveg bort fröccsnek, megpakolom a hátizsákom. Beugrom a pékségbe, mert az ottani tejet és joghurtot szeretem, kiderül, hogy nincsen nálam kp, kártyával nem lehet fizetni. Elsétálok a  legközelebbi ATM-hez, aztán vissza, fizetek, viszem a két liter tejet meg a joghurtokat. Elmegyek a kedvenc zöldségesemhez, mert ott még sosem vettem rossz epret, kérek egy kilót, meg akkor már almát is, és árulnak kókuszzsírt, veszek abból is egy kilós kiszerelést. Hátamon hátizsákkal, kezemben két szatyorral beugrom a háziorvoshoz táppénzes papírokért, onnan meg haza.

Némi pihenés után nekiállok festeni - virágládákat csinálunk az ablakokba, a férjem léceket és polcokat már méretre vágta, megcsiszolta, a festést is elkezdte, de két rétegben kell, és a rétegek között várni kell egy napot. Mivel nincsen elég helyünk ahhoz, hogy minden száradjon, ezért napok óta folyamatosan festünk valamit, a higítószag már állandósult és utálom, szóval én is festek napközben, hogy haladjunk.

Festés után megebédelek, majd nekiállok lecsót csinálni, hogy legyen kajánk a következő pár napra. Takarítom a konyhát utána, gyengén szív a porszívó, szétszerelem, el van tömődve a szűrője, kipucolom, ismét jól működik.

Sajnos a mangó baromi finom, úgyhogy most pedig felöltözöm, és visszamegyek a tescoba felvásárolni a maradékot. Ma még fontos Game of Thrones néznivalóm van, este pedig vendégeim is lesznek.

Hacsak nem szülök persze.

Igyekszem elvárások nélkül kezelni ezt az anyaság dolgot, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy nincsenek elképzeléseim. Nyilván meg fog mosolyogni mindenki, akinek már van gyereke, de azért leírom, hogy aztán én is hisztérikus kacajjal olvashassam vissza néhány hónap múlva.

Szóval a szüléssel kapcsolatosan csak annyi elképzelésem van, hogy itthon vagyok, elkezdődnek a fájások, bevisz a férjem, fájni fog, de kapunk a végén egy pici babát. Kicsit kiábrándító lenne, ha ebből az lenne, hogy a doki berendel és elindítja, de hát csak elindul  magától, légyszi légyszi.

Aztán olyanokra gondoltam még, hogy itthon vagyunk, és még nagyon pici, alszik, én meg olvasgatok, kitolom az erkélyre levegőzni, addig horgolok, vagy csak alszom. Az első hetek után kiviszem a közös udvar pici füves részére, pléden heverészünk az árnyékos fák alatt. Barátnőim meglátogatnak, vagy a közelben találkozunk és beülünk valahova, jegeskávét iszogatunk, a gyerek boldogan szuszog a babakocsiban (és nem üvölt vagy ilyesmi). Napközben elsétálok vele a férjem munkahelyére, együtt ebédelünk, vagy csak kiugrik pár percre, eszünk egy fagyit, aztán hazatolom a gyereket. Este együtt vagyunk, vacsora után férjem fürdet, aztán fektetés, mi pedig még megnézünk egy sorozatot.

A történetben mindenki mosolyog, alszik, süt a nap, tudom, hahaha.

Élvezem a várakozást, csak nagyfokú spontaneitást is kíván, mert értem én, hogy mára vagyok kiírva, de mégiscsak csinálni kéne valamit a hétvégén, ne menjen ez a szép idő pocsékba, ha már egyszer nem szülök. Ebből lett ma egy rövid kirándulás Szentendrén ebéddel, fagyival, kávéval, sétával, holnapra meg még ki kéne találni valamit.

Semmi extrémet nem kívántam az elmúlt hónapokban, nem ettem kovászos uborkát tejszínhabbal, talán csak annyi változás történt, hogy az édeset kívánom (eddig inkább sós rágcsa párti voltam), meg rengeteg gyümölcsöt (télen grapefruit, most eper). Az utóbbi két hétben viszont azt vettem észre, hogy sokkal többet eszem, és nehezen viselem, ha nem jutok kajához 2-3 óránként. Azt szokták mondani, hogy a harmadik trimeszterben a kismama egyen keveset többször, na, én sokat eszem, ja de többször.

Elmentem szüleimmel vacsorázni, nem voltam különösebben éhes, betoltam az egész adag főételt (régebben ez nem ment volna), megettem apám maradékát, majd megfeleztünk egy desszertet. Ilyenkor nem tudom, hogyan fél el egyszerre a gyomrom meg a gyerek is, de tény, hogy a tüdőkapacitásom megsínyli. Egy másik nap a normál adag ebéd után csak akkor nyugodtam meg teljesen, miután elpárologtattam egy kakaós csigát (teljes kiőrlésű, mert a diétát azért tartani kéne). A kakaós csiga eddig egy külön étkezésként megállta volna a helyét. Aztán volt olyan is, hogy megebédeltem, aztán egy kis uzsonna, majd elmentem tornázni, és tornáról hazafele vennem kellett egy szendvicset, mert úgy éreztem, hogy nem bírom ki azt a húsz percet, míg hazaérek.

Remélem, hogy mindez a gyerekre megy, nem rám, bár sem én nem hízok, a gyerek is 3 kiló alatt van az ultrahang szerint, szóval nem tudom, hova tűnik ez a sok kaja. Mindenesetre egyszerre ijesztő és szórakoztató.

Állítólag szülés előtt még van egy utolsó fészekrakási fázis, ilyenkor szokták hatodszorra is kimosni meg kivasalni a gyerekruhákat, meg kisikálni minden sarkot a lakásban. Na én szombat késő este jöttem rá, hogy a kanapé kárpitjának bolyhosodása most már tényleg elviselhetetlen, így eldobható borotvával végigmentem az egészen. A kanapé tényleg szebb lett tőle, viszont még mindig nem szültem, úgyhogy nem tudom, hova durvulhat ez még.

Jövő hét szombatra vagyok kiírva, ami elég para, mármint bő egy hét múlva lehet, hogy már lesz egy gyerekem??!? Bár tudom, már most is van, csak most még egyszerű róla gondoskodni, könnyen tisztán tartható, nincsen hangja, és praktikusan mindenhova magammal viszem. Viszont hétvégén hidegfront lesz, és fronthatásra szokás szülni, szóval ki tudja, lehet, hogy ez lesz a pünkösdi program.

Ma beugrottam meglátogatni a kollégáimat, eredetileg csak egy szokásos bundáskenyér reggeliről volt szó, de aztán körbeköszöntem mindenkinek. Picit szakmáztunk is, és egyrészt örülök, hogy ezzel már nem kell foglalkoznom, másrészt van egy csomó kezdeményezés, amit csinálni kéne/kellett volna, de hiába adtam át az utódomnak, elvesztette a füzetét (!!??), nem tud vele foglalkozni, vagy el is felejtette, és így egy csomó minden előröl fognak szegények kezdeni, mert fogalmuk sincsen, hogy én már utána jártam. Szóval rájöttem, hogy én szívesen konzultálnék ezekről rendszeresen, a dirigálás marha jól megy, csak dolgozni ne kelljen.

Ma meg ellógtam a tornát, aludtam helyette, de hát mikor lustuljak, ha nem most. Meg különben is, esik az eső, és amikor esik az eső, akkor inkább ilyeneket kell gyártanom:

Valahányszor idegenek (eladók, zöldségesek stb) utalnak rá, hogy kisbabám lesz (pl "ez a doboz jó lesz pelenkatartónak"), akkor egy pillanatra mindig az jut eszembe, hogy miért mondják ezt? Honnan tudják???

Aztán rájövök, hogy oh wait.

Férjem már rá van hangolódva a témára, az éjjel azt álmodta, hogy megszületett a gyerek, de csak tenyérnyi, és ezért csak kisujjal lehet simogatni. Hogy én mit álmodtam? Azt, hogy kokaint terítek, és a keleti pályaudvar környékén akarom elpasszolni, de sosem érek oda, rossz irányba szállok fel a 24-es villamosra. Bravó.

Végre élő dolgok kerültek az erkélyre, az idő is csodálatos, és ha minden jól megy, akkor őszre dísztök fog felfutni a falunkra, fingers crossed!