AnnGel blogja

Széjjel vagyok esve, most már a listákról is listákat írok, folyamatosan azon pörgök, nehogy elfelejtsek valamit. Elég sűrű most ezt az időszak, amivel nem lenne nagy probléma, de az egész megtervezett hetem kútba dől, amikor a kislány nem tud bölcsibe menni.

Az alábbiak vannak mostanában:

• szüleim kiadandó lakását én menedzselem, végre kiadtuk, rendelni kellett egy csomó cuccot ikeából, bestbyte-ból, ezeket mikor szállítják házhoz, stb; de ez már lezárult
• akarunk őssejtet tárolni második gyereknél is, utánanézni, milyen csomagok vannak, megrendelni, papírmunka, futárral egyeztetni, hogy mikor hozza a dobozkát
• asztalossal egyeztetek, kellenek új bútorok, mikor jön felmérni, mikor jön megcsinálni
• ahhoz, hogy az asztalos jöhessen ki kell pakolni mindkét szobát, kifesteni, addig a kislányt elpaterolni nagyszülőkhöz
• ja és a légkondinak az egyik csövét is át kell szereltetni
• terhességi cukrom van megint, ezzel jár egy csomó plusz vizsgálat a kötelezőkön felül, ezekhez valamiért a diabetológus nem ad beutalót, úgyhogy el kell mennem háziorvoshoz, aztán a vizsgálatra, aztán megint háziorvoshoz, meg persze plusz ultrahang
• ja és tartsam a diétát, egyek eleget, de ne túl sokat, főzzek, hogy ne kelljen szarokat ennem és elkúrnom a cukromat; gondoljam végig a napom, mikor hol leszek, mikor fogok ebédelni, mit pakoljak magamnak tízóraira és uzsonnára
• mozogni is fontos, lehetőleg jussak el terhesjógára, ami persze teljesen kizárt akkor, amikor a beteg picinnyel vagyok otthon
• átnézni a csed/gyed körüli papírmunkát, mit hol kell majd igényelni, mit kell nyomtatni, a kislány után már lassan gyest kell igényelni, mert lejárt a gyed
• ja és elvileg dolgozom napi 4 órát
• és még terhes is vagyok és egyre nagyobb, derék- és lábfájósabb - valószínű, hogy a kevés mozgás is okozza

Ha minden jól megy, akkor március végére lemegy ezeknek a nagy része, dolgozni sem fogok, és lesz két hónapom feltett lábbal horgolni.

Én is unom, hogy lassan már csak arról szól a blog, hogy ki beteg és ki nem. Kötőhártya-gyulladása lett szegény kislánynak, de nem vagyok kibukva, meg nem csap már földhöz, hogy akkor még egy bölcsimentes hét, hanem éppen annak örülök, hogy nem az ügyeleten ülünk, vagy nem hajlani 4-kor ébred a gyerek a viszkető szemére. Mert hogy a bölcsiből úgy adták haza ma délután, hogy rózsaszín az egyik szeme, rávágtam, hogy akkor ez azonnal orvos, mert nekem gyanús. De szerintük nem, mert csak az egyik, meg nem dörzsöli, meg jó a kedve. Még a bölcsi vezetője is felhívott később, hogy biztos orvoshoz akarom-e vinni a kislányt így influenza meg bárányhimlő járvány kellős közepén, és hogy fél 4-kor látta utoljára a kislányt és akkor nem volt még semmi baja.

És óriási szerencsénk volt, senki nem kötött bele, hogy miért nem a saját orvosunkhoz megyünk, azonnal értették, hogy ezzel nem lehet várni. Meg tudtam beszélni a betegfelvételnél, hogy akkor mi most bejelentkezünk, majd hazamegyünk, mert itt lakunk az utcában, és egy óra múlva visszajövünk, amikor sorra kerülünk. És tényleg így történt, addig uzsonnázás meg rajzolgatás, vissza a dokihoz, aki azonnal látta, hogy igen, ez gyulladás, és a gyógyszert is azonnal ki tudtam váltani és cseppenteni már ma este.

Örülök, hogy így alakult, persze sokkal jobb lenne, ha nem lenne beteg, de egyedül vagyok itthon, férjem céges úton, és belegondoltam, hogy ha ezt nem veszem észre, vagy nem ismerem fel, akkor kb lefekvésidőben durrant volna már be, és akkor választhatok, hogy várok reggelig (és valszeg nem alszunk), vagy megyünk ügyeletre (és nem alszunk), és egyedül vagyok és terhes vagyok. Eh.

Azóta is hol beteg valaki, hol nem, vagy csak kicsit, aztán kicsit vissza, jobban, majd rosszabbul. Számat elözönlötték a kibaszott herpeszek, nem is érdekel már, hogy hogyan nézek ki, csak ne fájna ennyire. Hetek óta nem voltam jógán, az is hiányzik.

Múlt hétvégén minden programunkat lemondtuk, férjem hazajött fél napos késéssel egy üzleti útról (lekésték a csatlakozást), végignézett rajtam, és felajánlotta, hogy ne menjünk sehova, amire meg boldogan lecsaptam. Nem vagyok túl szociális mostanában, lehet, hogy a betegeskedés, lehet, hogy a szöttyögős idő. Mármint elméletben szeretem a barátaimat, és szeretnék velük találkozni, de közben mégis inkább itthon maradnék és filmeznék, olvasnék, aludnék. Ilyenkor érzékenyebben reagálok a kislány akaratpróbáira is, úgy sajnálom, amikor türelmetlen vagyok vele, de ha egyszer idegesít, akkor nem fogok fogösszeszorítva mosolyogni, ez van, anyád időnként kijön a sodrából.

Közben egészen szórakoztató látni, hogy már érti, kit lehet hülyére venni. Máshogy viselkedik szüleimnél, feszegeti a határokat, és amikor megengednek neki valamit, akkor kitalál valami újat. Nem szólok bele, nem kezdem el fegyelmezni, ha a nagyszülők megengedték, akkor szabad, én tudom, hogy nem fogom, és tudom, hogy érteni fogja, hogy otthon velem ezt nem lehet.

Ja és persze írtó édes, minden nap rajzolunk, egy csomót firkálgat egyedül, de most már be is jelenti a kis rajzaira, hogy az egy cica vagy egy hal. Meg kell zabálni.

Hétvégén megyek az impróworkshop második részére, addig össze kéne szednem magam és előkaparnom szociális énemet.

Persze most engem kapott el a betegség, tegnap volt a mélypont, fél 9-kor már ágyban voltam, égett a szemem, fájt a fejem, nem kaptam levegőt. Lázas nem voltam, de tudok én anélkül is szenvedni, ilyenkor persze paracetamolon kívül semmit sem szabad szedni, orrsprayt is csak félve használok, de csak nem nő három lába a magzatnak emiatt. Éjszaka folyamatosan felébredtem a kiszáradt torkomra, de hajnalban éreztem, hogy kezdek végre jobban lenni. Ebben az állapotban az is megugorhatatlan feladatnak tűnik, hogy a gyereket bölcsibe vigyem, de holnap már nem kell ezen aggódnom, mert ő is elkezdett köhögni és kérték, hogy ne vigyem holnap.

Én most már csak annyit szeretnék kérni, hogy pár hétig ne legyen beteg senki, köszönöm.

Új skillek:

• lehet vele low effort kanapéjátékokat tolni, pl elbújunk a pléd alá, vagy a hajamat fésüli (meglepő hatékonysággal), amit lusta szülőként imádok
• szeret bújócskázni, sokszor megkér, hogy együtt bújjunk el, amit nagyon élvez (senki nem keres közben minket, szóval nem tudom, mi a buli ebben)
• a megkezdett mandarint egyedül meghámozza
• a hajába törli evés után a kezét, erről nem tudom leszoktatni és iszonyúan idegesít
• alkalmanként lázadozik alvás előtt, előfordul, hogy egy órát szórakozunk ezzel; következetesek vagyunk, csak kinövi, de addig is "elég, elég, anya, gyere, elééééég"
• az első egész mondata a "kérek tejet"
• ha megkérem, akkor segít elpakolni, filcekre visszatenni a kupakot, könyveket és duplót a helyére
• az én telefonomhoz már egyáltalán nem nyúl, nem balhézik, a kávémat is békén hagyja, úgyhogy teljesült az álmom, tudok a kanapén ülve a telefonomat nyomkodva kávézni; az anyámét azonnal elveszi, illetve a férjem telefonját is még lenyúlja
• eddig úgy dolgoztam otthonról, hogy a konyha egyik magasított pultján laptopoztam, de az utóbbi hetekben nem tűri, ha a konyhában vagyok, jön, kiabál, húz magával. legnagyobb meglepetésemre az viszont oké neki, hogy ülök a szobájában, ölemben laptop, gépelek, ő meg gyurmadarabokat adogat a kezembe.

Nem volt egyszerű az elmúlt hét, miután egy hetet töltöttem itthon takonypóc picinnyemmel, gyorsan benyalt egy lázas-hasmenős betegséget, de csak azután, hogy kijött valami bőrbaj a pelenkája alatt. Ez amúgy szuper kombináció, mert a pelenkakiütésnek jót tesz, ha szellőztetik, viszont a hasmenés well... az hasmenés. És hát elég kitartó volt a betegség, kellett 5 nap, hogy elmúljon, plusz a két nap tünetmentesség, úgyhogy ma ment először bölcsibe, én meg már kicsit befáradtam. Tudom, hogy mások meg három évig vannak otthon a gyerekükkel blablabla, de más egészséges gyerekkel nem dolgozni (mert el lehet vinni a tucatnyi gyerekprogram egyikére itt a környéken), és más beteggel otthon lenni. Szegény kislánnyal napokig a boltba sem mertem lemenni, mert azonnal pelenkát kellett neki cserélnem, mert csípte, és hát azt nem igazán tudom megoldani a spar közepén. És persze két hete nem voltam tornán, jövő héten meg munka miatt nem tudok menni, hiányzik.

Na de ennek is vége, ilyen is volt, hurrá.

Eléggé szürreális most Budapest, nem igazán emlékszem olyan évre, amikor ennyit és ennyiszer esett volna a hó. Itthonról dolgozom (múlt héten gyerek betegsége miatt, ezen a héten a saját náthám miatt), nézek ki az ablakon, és hatalmas pelyhekben szakad. Nem tudom, mikor láttam a belső kerületekben utoljára hótól fehér faágakat. A konyhánknak az ablaka az utcára néz, amikor a kávémat melegítem reggelente a mikróban, akkor mindig azt nézem, mi történik az utcán, ki hova megy. A szemközti házban több lakásban is álltak az emberek az ablakban, kezükben bögre, és nézték a fehér háztetőket, a havas kocsikat, a fehéredő utcát.

Sűrű volt a hétvége, jelentkeztem a Momentánnak egy hétvégi impróworkshopjára, szombat és vasárnap is 7-7 óra, teljesen kipurcantam a végére. Februárban 2.0-ás folytatás, pont szabad az a hétvégénk, nagyon örülök neki.

Tegnap elmentünk a Pesti Színházba, még karácsonyra kaptam jegyeket a Mikve c. előadásra, hát nem egy könnyed randidarab, de valahogy mindig ilyesmiket választunk. Beültünk utána egy forró csokira és egy sütire, kellett a boldogsághormon.

Közben találtam egy csodálatos horgolt polipsapka mintát, egy órája a fonalakat böngészem hozzá, persze három másik befejezetlen munkám van, de ezt azonnal meg kell csinálnom. Önuralmat gyakorlok, vagy nem, nem tudom, most van tél, most kell sapka, JAJ. Közben gyerekbőrgyógyászatra próbálok telefonon időpontot kérni, állandóan foglalt, a pokol tuti így néz ki.

Kezd egyre aggasztóbb lenni ez az autózós dolog, rövid utakra nem adok a gyereknek daedalont, de akkor megy az üvöltés, úgyhogy hosszabb utakra adok neki. Vagyis adnék, de nem hülye, érti, mi történik körülötte, tudja, hogy indulunk valahova, és akkor nem fogad el tőlem semmit sem kanállal. És teljesen megértem őt, iszonyú keserű, de a kúpot nem adhatom neki, mert azonnal megválik tőle (milyen szépen fogalmaztam), szóval patthelyzet. Hétvégén forrócsokival próbáltuk megvesztegetni, arra gondoltam, hogy vigasztalásként megihatná a maradékot, de megkóstolni sem volt hajlandó, végül az egész az asztalon és a földön kötött ki.

Másik új szokása a kis malacnak, hogy leesett neki, hogy nem kell feltétlenül lefeküdnie akkor, amikor letesszük aludni. Akár lázadhat is!! Amikor férjem fektetés utáni időpontban ért haza többnapos céges útjáról, akkor megengedtem neki, hogy oké, maradj még ébren, megvárjuk apát. Azóta vérszemet kapott, következő este egy bő félórás üvöltözést rendezett lefekvéskor, felváltva mentünk be nyugtatni, ölemben kapálódzott, kidobta a cumiját, le akart szállni, sikított, mindent bevetett. Gyorsan megbeszéltem férjemmel, hogy ebből a szobából a gyerek ki nem megy, ezt nem vezetjük be, ez nem lesz szokás. Ez pont egy hete volt, azóta minden este megpróbálja, hogy hé, én nem fogok aludni, kiabál, amíg ki nem megyünk a szobából, majd lefekszik, dünnyög, és két perc múlva alszik. Lázad, de igazából tök álmos, úgyhogy inkább alszik <3.

A héten amúgy beteg volt, itthon voltam vele végig, a kedve meg olyan változó és kiszámíthatatlan. Fogjuk a frontra. Kedden 6-kor kelt az egész család, szegény annyira köhögött, hogy összehányta mindenét, utána egész délelőtt a kanapén regenerálódtam, és low effort játékokat toltunk (leveszi a zoknimat, rám adja a papucsomat, kifésüli a hajam, elbújunk a takaró alatt stb), nagyon jó kedve volt, békésen rajzolt, duplózott, én időnként elbólintottam. Aztán ma meg tegnap nagyon fura lett, állandóan bújik, fekszik, de közben kevesebbet aludt, mint szokott. Ha nem lenne éppen gyógyulófélben, azt gondolnám, hogy most fog megbetegedni. Ma például 6 részletben sikerült megcsinálnom az ebédet, mert állandóan elrángatott a konyhából. Nem volt elég neki, hogy akkor a konyhában legyünk mindketten, hozzon duplót meg könyvet, hanem legyek vele a nappaliban/szobájában, játsszunk együtt, bújni akart. Ami persze tök jó, és imádom, de ebből így nem lesz ebéd.

Hétvégén impórworkshopra megyek, szerintem már egy éve el akarok jutni, de ugye egész hétvégés, és ritka, hogy ennyire ne legyen más programunk. Úgyhogy a férjem bondingolhat a gyerekkel, én kipróbálom ezt is, jól fog esni az egész hetes itthonülés után.

Ma szabadságot vettem ki egy orvosi vizsgálat miatt, úgyhogy ha már úgyis ráértem, elintéztem mindent, ami eszembe jutott. Plusz egy kis luxus, mert beültem egy reggelizőhelyre reggelizni! A telefonom szerint 10 km-t gyalogoltam ma, amíg:

• gyereket elvittem bölcsibe
• beültem reggelizni, majd elmentem orvosi vizsgálatra a péterffybe
• onnan a blahára könyveket átvenni
• a nyugatihoz a szellemlovasba társasjátékot kölcsönözni
• a corvinba a freibe ajándékba szánt kávét venni
• onnan az astoriára pszichológushoz
• a rákóczi térre a fonalboltba
• majd a gyerekért el a bölcsibe

Egy hős vagyok, már nem azért. Ezen kívül nem vettem magamnak könyvet, mert van itthon pár, amit még nem olvastam el, és nem ettem túl sok szemetet sem napközben, büszke vagyok magamra.

És most összeszedem a lakást, mert egyesek széthordták a duplót és kipakolták a ruhákat a szekrényből.

Az volt a tervem, hogy lerakom a gyereket, gyorsan összepakolok, vacsorázom, nézek egy sorozatot és korán lefekszem. Erre lefektettem a gyereket, felhívtam anyámat, beszéltünk két órát (előfordul), este 10 is lett, ennyit erről.

Úgy alakultak a dolgok, hogy január első hétvégéjét szüleimnél töltöttem, ez az igazi wellness, aludhatok reggel sokáig, befestettem a hajam, kötöttem, horgoltam, meglátogattam testvéreimet, közben a gyerek szétszedte a házat, nagyszülők meg örömködtek.

Persze karácsonykor meg most is bejött a képbe a rokonság, és ez a gyereknevelős téma kész aknamező, mert mindenki meg van róla győződve, hogy jól csinálja, és én ebből a megfontolásból senkinek nem osztok tanácsot, hacsak nem kéri kifejezetten. Ez még rendben is lenne, nekem a szemem sem rebben, hogy lányommal egyidős unokaöcsém sütit kap uzsonnára, azon kicsit meghalok, hogy ha nem tudsz viselkedni, hazamegyünk (ezt egy másfél éves szerinted érti?) de hát oké. Amit viszont nem bírok, az a mártírkodás. Mártírkodásnál automatikusan elkezdek megoldást keresni, meg segíteni, mert sosem esik le, hogy ezt most csak azért mondja el nekem valaki, hogy sajnáljam, és nem azért, mert segítsek. Hogy sógornőm panaszolja, hogy a gyerek születése után hetekig heti 10 órát aludt csak. Nézek, hogy miért? Nem tudtál aludni napközben, mikor letetted a picit? Hát nem, mert a takarítás, mosás, vasalás, főzés. Én meg őszinte kérdőjel alakú fejjel nézek ilyenkor, hogy de miért? Mert nem volt semmi segítsége. Én értem ezt, és persze szar, de akkor esetleg ne főzz és ne takaríts és ne vasalj pár hétig? Hát azt nem lehet, enni kell valamit. ??? WTF, eszel akkor hetekig szendvicset, rendelsz ebédet, vagy nemtom, de bátyám évekig élt egyedül, és nem emlékszem, hogy megette volna a kosz vagy éhenhalt volna, nyilván nem ő várta el ezt. És ez tökre kiakaszt, mert nem tudom ésszel felfogni, hogyan gondolhatja valaki azt, hogy erre van szükség az első hetekben. Egy újszülött babának arra van szüksége, hogy valaki a körülményekhez képest kipihenten a gondját viselje, nem pedig arra, hogy ki legyen vasalva minden. Gondolod, hogy ettől jó anya vagy?

Azt sem bírom (ez ilyen kibeszélős blogbejegyzés lesz), hogy amint mondok valamit, ami nem illik a világképébe, akkor hirtelen nem figyel rám többet és megszakítja a beszélgetést. Volt egy nagyon szórakoztató jelenetünk a hétvégén, amikor megkérdezte, hogy lányomnak adhat-e tejszeletet uzsonnára (nem, mert nem adok neki hozzáadott cukrot tartalmazó cuccokat), akkor megkínálhatja-e kukoricapufival (azzal sem, mert az meg baromi sós), szóval kezdtem magam hippianyukának érezni, hogy a bedobozolt, darabolt gyümölcsöt veszem elő a lányomnak. Szóval akkor megkérdezte, hogy meddig nem tervezek adni a gyereknek cukros/sós dolgokat, és hát őszintén szólva ameddig csak lehet. Ameddig kedvence a zabkása, zabálja a gyümölcsöket, illetve szívesen rágcsálja a sótlan-cukrozatlan rizskorongot, addig nem fogok a kezébe nyomni túró rudit meg sós kekszet helyette. És eleve nem értem, hogy a fia mindent, de tényleg mindent szívesen megeszik, akkor miért ne használnád ezt ki és alapoznál meg nála egy egészséges étrendet. És ilyenkor jön az örök érv: mi is ezt ettük, és felnőttünk. Ha erre felhozom, hogy egyre többen szenvednek cukorbetegségben, akkor bejelenti, hogy az hajlamfüggő, nincsen köze az életmódhoz vagy étkezéshez. Bumm.

Ettől úgy lefagytam, hogy minden más témánál már csak bólogattam. Egyszer meséltem még el, hogy hogyan szoktattam le a lányomat arról, hogy verekedjen (nyilván azért, mert előjött a téma, hogy a fia üt/harap), amire az volt a reakciója, hogy a módszerem nem válik be minden gyereknél. Hát jó. Legközelebb inkább csak kussolok a kanapén, azzal jobban járok, mert legalább ideges nem leszek.