Azóta is hol beteg valaki, hol nem, vagy csak kicsit, aztán kicsit vissza, jobban, majd rosszabbul. Számat elözönlötték a kibaszott herpeszek, nem is érdekel már, hogy hogyan nézek ki, csak ne fájna ennyire. Hetek óta nem voltam jógán, az is hiányzik.
Múlt hétvégén minden programunkat lemondtuk, férjem hazajött fél napos késéssel egy üzleti útról (lekésték a csatlakozást), végignézett rajtam, és felajánlotta, hogy ne menjünk sehova, amire meg boldogan lecsaptam. Nem vagyok túl szociális mostanában, lehet, hogy a betegeskedés, lehet, hogy a szöttyögős idő. Mármint elméletben szeretem a barátaimat, és szeretnék velük találkozni, de közben mégis inkább itthon maradnék és filmeznék, olvasnék, aludnék. Ilyenkor érzékenyebben reagálok a kislány akaratpróbáira is, úgy sajnálom, amikor türelmetlen vagyok vele, de ha egyszer idegesít, akkor nem fogok fogösszeszorítva mosolyogni, ez van, anyád időnként kijön a sodrából.
Közben egészen szórakoztató látni, hogy már érti, kit lehet hülyére venni. Máshogy viselkedik szüleimnél, feszegeti a határokat, és amikor megengednek neki valamit, akkor kitalál valami újat. Nem szólok bele, nem kezdem el fegyelmezni, ha a nagyszülők megengedték, akkor szabad, én tudom, hogy nem fogom, és tudom, hogy érteni fogja, hogy otthon velem ezt nem lehet.
Ja és persze írtó édes, minden nap rajzolunk, egy csomót firkálgat egyedül, de most már be is jelenti a kis rajzaira, hogy az egy cica vagy egy hal. Meg kell zabálni.
Hétvégén megyek az impróworkshop második részére, addig össze kéne szednem magam és előkaparnom szociális énemet.
Ezt mondtátok