Városba begyaloglás, postán roppant büdös ember mögött sorbanállás, kétszeri csekk kitöltés (elsőre rosszat adtak, majdnem megtámogattam a beteg gyerekeket négyezer pénzzel), okmányirodában várakozás, fénykép készítés, aláírás, hazagyaloglás.
Mindezt 70 perc alatt.
AnnGel szív Veszprém
Az elmúlt napok tanulságai, hogy a szolárium félelmetes, könnyebb levágatni a melleimet, mint bikinit találni rá (az elmúlt években úszódresszben nyomtam), és hogy nyilván én vagyok az intoleráns hisztérika, de nekem 3 nap családdal összezárva több, mint sok, különösen az Öcsémmel, de pár év, és felnő, és akkor talán normális lesz. Vagy nekem nő meg a tűrőképességem.
Viszont szerdára behívtak egy diákmeló megbeszélésre, közben versenyben vagyok a gyakornoki állásért is, csak lesz már valami.
Most pedig kimegyek a kertbe learatni a három beért ribizlibokrot.
Egy cégnél bekerültem a következő körbe, kaptam is e-mailben feladatot, leadás hétfő reggel. Milyen jó, hogy ma délutánra programom van, hétvégén meg családi elutazás, amiből visszaérkezés hétfő délután.
Hm. Végül is addig van pár órám. Hajrá.
Egy cégnél bekerültem a következő körbe, kaptam is e-mailben feladatot, leadás hétfő reggel. Milyen jó, hogy ma délutánra programom van, hétvégén meg családi elutazás, amiből visszaérkezés hétfő délután.
Hm. Végül is addig van pár órám. Hajrá.
Hogyisvolt.
Pénteken Pécs előtt ugye volt az állásinterjú, amin kiderült, hogy olyan diákot keresnek, aki még legalább 2 évig tanuló, nem mintha nem írtam volna bele a végzésem időpontját. Igyekszem optimista lenni, pl. legalább voltam már angol nyelvű interjún, ez is valami, kárpótol az elcseszett időm miatt.
Aztán folyamatosan keresek munkát, gyakorlatilag bármit, jöhet végzettségnek megfelelő gyakornoki állás, vagy akár betanított diákmunka is, ami 8-19h között van. Voltam leltározni, kb ennyi, elképesztő, mennyire nincsen munka a diákszövetkezeteknél. Csak olyanokat látok, amire önéletrajzzal kell jelentkezni, minimum 3 hónapra vállalni, ilyenek. Teljesen eltűntek azok könnyű fizikai, vagy adatrögzítős munkák, amik olyanok, hogy ott az irodában alá is írom a szerződés, pár napra szólnak (vagy pár napra is el lehet vállalni), rövid távra. Ilyen-olyan call centerest, vagy asszisztenst keresnek tapasztalattal (igen, diákmunka, de legyen tapasztalatod), 3 hónapra, teljes munkaidőbe, meg ilyenek. Arghmár.
Kedden megcsináltam az utolsó (javító)vizsgámat, ezzel négyes fölé tornáztam az átlagom, éljen, éljen. Mivel előtte megittam egy üveg kólát, rámjött a mászkálhatnék, így bolyongtam egy 40 percet a városban, elmentem egy outlet, egy használtruha és egy antikvárium mellett, és egyikbe sem mentem be. Én hős. Viszont láttam szexturkálót, gyártottam is egy csomó elképzelést, miben is lehet ott turkálni, de szerintem mindenki jobban jár, ha ezt most magamban tartom.
Aztán láttam a Terminátor 4-et, benne közhelyeket puffogtató szereplőket. Liszön tujórhárt, és kámvidmí, ifjuvantuliv, meg az embert az különbözteti meg a géptől, hogy eltemeti a halottait. Az egész film alatt minden jelenetnél olyan érzésem volt, mint ha ezt már láttam volna valahol. De amúgy látványos, hangos, és csak nyomokban logikátlan (a központ tele volt lődözős robotokkal, de 10 perc múlva Dzsónkonornak már csak egy géppel kellett küzdenie, a többiek már felszívódtak).
Voltam edzeni is hétfőn, aztán szerdán is, vagyis majdnem, mert elkapott minket az eső az udvaron, de ahhoz már túl késő volt, és túl kevesen voltunk, hogy kipakoljunk egy termet, így a maradék része elmaradt. Toporogtam is utána hisztizve egy kicsit, hogy "de én késelni akarok", megkapó látvány lehettem.
Hétvégén családdal megyek nyaralni, aztán nem tudom, mi lesz. Munkát nem találtam jövő hétre, lehet, hogy haza kéne mennem. Főleg, hogy kiderült, a veszprémi okmányirodában kb 1 óra alatt elintézhető a jogsiigénylés, nem kell időpontot kérni, hetekig várakozni, mint itt Pesten. Kéne munka, frusztrál a semmittevés. Nyaffnyaff. Nyaff.
Budapesten még rossz idő, kabát, pulcsi bepakolva, vonatra fel. Naplemente (közben kötelező nyáladzás), majd ködös táj (rejtélyes házakkal, de zombik nélkül), végig beszélgetés, megérkezés.
Woof és Jud remek házigazdák, nem csak testnek való étekről gondoskodtak - bor, sajtok, és az az isteni májas cucc, hmm - hanem ügyeltek arra, hogy szellemileg is fejlődjünk, szóval hamar előkerült a 100 mini fantasy történet c. csodálatos kötet is, mely tele van kifinomult humorú szerzők sziporkázó írásaival (khm, not). Bepillantást nyerhettünk vendéglátóink titkos könyvgyűjteményébe (amit eldugnak, annyira rosszak), élmény az egyik kedvenc könyvemet megpillantani ezek között, de nekem még szabad, mivel fiatal vagyok és bohó. Hajnalig folyt a beszélgetés, de bizonyítva, mekkora partiarc vagyok, fél 12kor ülve elaludtam.
Aztán másnap Villány, szikrázó napsütésben rövid kirándulás, béka-csiga-virág-hernyó típusú dolgokra rácsodálkozás, és nyilván nagyon meleg volt, hála a hátizsákba pakolt meleg ruháknak (ha nem vittünk volna meleg cuccot, végigdideregtük volna az egészet. Tuti.).
Aztán jóféle helyeken jóféle borokat ittunk (hozzá sajtot ettünk, údesznob, mégis jó), okosodtam is mindenféle bor brossúrákból: egy bor leírására nem elegendők az "édes, száraz, fehér, vörös" szavak, van egy szókincs, amit kötelezően használni kell. Elképzeltem magam, ahogy ezek után ülök a Mélypontban macifröccsömet iszogatva (fröccs málnaszörppel), és rákezdek: illata megkapó, az első kortynál távolról indít. Zamatában felfedezhető az őszi avar illata, a málnások világa. A gömbölyded savak könnyű ital látszatát keltik, de aztán beédesedik, és hirtelen zár. - vagy valami hasonló bullshit (közös kedvenc lett a "parasztudvar annak minden szagával" és a "távolról indít").
Estére rendesen lesültünk (naptej az minek, nem strandra megyünk, tudvalevően a nap meg csak ott süt), ittunk mértékkel (és most nem úgy, hogy mérték a vödör, tartózkodás az asztal alatt), még én sem másztam négykézláb a végére, ami nagy csoda. Az bortúrát chilis babbal zártunk (és még egy üveg borral), ágybaájulás, aztán másnapi visszaút előtt még egy kis pécsi séta, sör, ebéd.
Úgy éreztem, hogy erre a hétvégére teljesen kiszakadtam a világból, ezt tovább erősítette az, hogy a napsütésből ismét abba a szotyorgósan esős Budapestre érkeztünk meg, ahonnan elindultunk.
Még egyszer köszönöm az élményt a többi távolról indítónak: woofnak, Judnak, Tapsinak és Brainoiznak.
Bakker, lekéstem a saját blogom születésnapját. Júni 3-án írtam az első bejegyzést. Éljen, éljen!
(amúgy meg mindjárt indulok állásinterjúra, szurk nekem)
Sokat hallani arról, hogy milyen bunkók az ellenőrök, nemtörődömök a sofőrök, érzéketlenek az emberek. Tisztában vagyok vele, hogy a jó hír az nem hír, de már én is meguntam, hogy az sosem említésre méltó, ha valaki kedves (vagy legalábbis csak ritkán).
Dolgozni mentem (diákmunka, leltározás) a Gyömrői útra, tegnap este gondosan útvonaltervet készítettem magamnak, majd szokás szerint a tervezettnél később indultam. Az utóbbi évek során roppant mód elkényelmesedtem, megszoktam, hogy ha 5 perccel később indulok, akkor 5 percet kések, mert gyakran jár minden. Persze rájöttem már, hogy csak a belváros ilyen Kánaán, a külső kerületekben bizony kemény az élet.
Na, szóval kicsit késve indulás, emiatt villamost pont elmenni látás, következőre várakozás, emiatt kinézett busz lekésés, 20 percenként járás konstatálás. Tökidegen környéken, nyilván. Kétségbeesetten toporgás, anyázás, hülye fejemet szidás. Megkérdeztem valakit a megállóban, hogy van-e ötlete arra, hogyan jutok én el ide meg ide, nyugdíjasok füle éles, elcsípett beszélgetésfoszlányokra vannak specializálva, így csakhamar segítőkészen mosolygó idős nénikkel voltam körülvéve, akik egymást túllicitálva magyarázták, melyik busz jobb, melyik honnan indul.
Gyorsan megköszöntem, loholás egy kb 5 percre levő megállóba, majd a nekem jó busz orrom előtt elhúzásának, 10 percenkénti járásának egyre idegesebb megállapítása. Ekkorra már én is rájöttem, hogy jobb lett volna maradni az előző megállóban, és megvárni a 20 percenként járót. Elkaptam a cigiszünetét töltő buszsofőrt, hogy van-e ötlete, hol szálljak le. mert azt persze nem tudtam, csak azt, melyik busszal menjek. Kedves volt, mosolygott, segített, magyarázott, egy utas pedig útközben gyorsan elmagyarázta, a megállóból én honnan hova merre menjek.
Néha úgy érzem, én valami más Budapesten élek, mint amiről mesélni szoktak.
A mai napom annyira bájosan magyar volt, hogy könnyek szöktem a szemembe. A bűztől többek között.
Elsősegély vizsgára mentem a Mester utcába, már előre figyelmeztettek, hogy készüljek: több tucat embert hívnak be egy időpontra, ne szervezzek délutánra semmit programot magamnak. Délben be is futottam, ültem két órát a - bocsánat, de - fingszagú váróteremben. Ablakot nem lehetett nyitni, és a megszokás után kifejezetten szórakoztató volt figyelni az újonnan érkezőket, ahogy megtorpannak a küszöbön, arcukon döbbenet.
A legapróbb részletekig kidolgozott rendszert építettek ki a vizsgázók fogadására (not): ül egy nő a váróban, aki ellenőrzi, befizetted-e a csekket, megnézi, a listán vagy-e, kipipál, majd szól, hogy "foglaljon helyet, érkezési sorrendben vizsgáznak". Naivan azt gondoltam, hogy valahogy ezt a vizsgáztatók megtudják, hogy én mikor érkeztem, és hívnak, de jajj, mit is képzeltem! A várakozókra bízták ám mindezt. Négyesével mehettünk, de hogy ki a következő négy, azt tanácstalan pillantások, tétova mozdulatok, te voltál itt előbb? vagy a türelmetlenebbek ajtó előtti sorban állása döntötte el.
Mert nyilván nagyon bonyolult lenne, ha a regisztráló nő adna egy sorszámot is. Drága pénzért vett berendezések, sőt, profi know-how rendszerek kellenének azon nehéz feladat megoldásához, mely a sorszámok kiosztását jelentené az újonnan érkezőknek. Nem is tudom... egy számokkal teleírt A/4-es lap szétvágása, sőt, ezek lelaminálása (vagy mi a tök, amivel a kártyákat csinálják), majd ezek kijáratnál való visszaszedése biztos hatalmas erőforrásokat emésztene fel.
Ez annyira tipikus... senkinek nem érdeke ezen változtatni, mindenki más meg beletőrődik, hogy ez ilyen, hiszen jobb esetben egyszer kerül mindenki ilyen helyzetbe.
Ezt mondtátok