A mai napom annyira bájosan magyar volt, hogy könnyek szöktem a szemembe. A bűztől többek között.
Elsősegély vizsgára mentem a Mester utcába, már előre figyelmeztettek, hogy készüljek: több tucat embert hívnak be egy időpontra, ne szervezzek délutánra semmit programot magamnak. Délben be is futottam, ültem két órát a - bocsánat, de - fingszagú váróteremben. Ablakot nem lehetett nyitni, és a megszokás után kifejezetten szórakoztató volt figyelni az újonnan érkezőket, ahogy megtorpannak a küszöbön, arcukon döbbenet.
A legapróbb részletekig kidolgozott rendszert építettek ki a vizsgázók fogadására (not): ül egy nő a váróban, aki ellenőrzi, befizetted-e a csekket, megnézi, a listán vagy-e, kipipál, majd szól, hogy "foglaljon helyet, érkezési sorrendben vizsgáznak". Naivan azt gondoltam, hogy valahogy ezt a vizsgáztatók megtudják, hogy én mikor érkeztem, és hívnak, de jajj, mit is képzeltem! A várakozókra bízták ám mindezt. Négyesével mehettünk, de hogy ki a következő négy, azt tanácstalan pillantások, tétova mozdulatok, te voltál itt előbb? vagy a türelmetlenebbek ajtó előtti sorban állása döntötte el.
Mert nyilván nagyon bonyolult lenne, ha a regisztráló nő adna egy sorszámot is. Drága pénzért vett berendezések, sőt, profi know-how rendszerek kellenének azon nehéz feladat megoldásához, mely a sorszámok kiosztását jelentené az újonnan érkezőknek. Nem is tudom... egy számokkal teleírt A/4-es lap szétvágása, sőt, ezek lelaminálása (vagy mi a tök, amivel a kártyákat csinálják), majd ezek kijáratnál való visszaszedése biztos hatalmas erőforrásokat emésztene fel.
Ez annyira tipikus... senkinek nem érdeke ezen változtatni, mindenki más meg beletőrődik, hogy ez ilyen, hiszen jobb esetben egyszer kerül mindenki ilyen helyzetbe.
Ezt mondtátok