Sokat hallani arról, hogy milyen bunkók az ellenőrök, nemtörődömök a sofőrök, érzéketlenek az emberek. Tisztában vagyok vele, hogy a jó hír az nem hír, de már én is meguntam, hogy az sosem említésre méltó, ha valaki kedves (vagy legalábbis csak ritkán).

Dolgozni mentem (diákmunka, leltározás) a Gyömrői útra, tegnap este gondosan útvonaltervet készítettem magamnak, majd szokás szerint a tervezettnél később indultam. Az utóbbi évek során roppant mód elkényelmesedtem, megszoktam, hogy ha 5 perccel később indulok, akkor 5 percet kések, mert gyakran jár minden. Persze rájöttem már, hogy csak a belváros ilyen Kánaán, a külső kerületekben bizony kemény az élet.

Na, szóval kicsit késve indulás, emiatt villamost pont elmenni látás, következőre várakozás, emiatt kinézett busz lekésés, 20 percenként járás konstatálás. Tökidegen környéken, nyilván. Kétségbeesetten toporgás, anyázás, hülye fejemet szidás. Megkérdeztem valakit a megállóban, hogy van-e ötlete arra, hogyan jutok én el ide meg ide, nyugdíjasok füle éles, elcsípett beszélgetésfoszlányokra vannak specializálva, így csakhamar segítőkészen mosolygó idős nénikkel voltam körülvéve, akik egymást túllicitálva magyarázták, melyik busz jobb, melyik honnan indul.

Gyorsan megköszöntem, loholás egy kb 5 percre levő megállóba, majd a nekem jó busz orrom előtt elhúzásának, 10 percenkénti járásának egyre idegesebb megállapítása. Ekkorra már én is rájöttem, hogy jobb lett volna maradni az előző megállóban, és megvárni a 20 percenként járót. Elkaptam a cigiszünetét töltő buszsofőrt, hogy van-e ötlete, hol szálljak le. mert azt persze nem tudtam, csak azt, melyik busszal menjek. Kedves volt, mosolygott, segített, magyarázott, egy utas pedig útközben gyorsan elmagyarázta, a megállóból én honnan hova merre menjek.

Néha úgy érzem, én valami más Budapesten élek, mint amiről mesélni szoktak.