AnnGel blogja

Későn fekszem, korán kelek, ezért pénteken már rettenetes állapotban vagyok, sorozatot nézek és alszom. Hónap vége van, így irodában az utolsó két órában már nem inglitangli-netezek-és-cikket-írok van, hanem. Ezért nincsen most blog, mert blogot akkor írnék, de így nem teszek.

A hosszú hétvége nagyon jól esett, a kissé elszabadult péntek estét követően egész szombaton volt időm aludni/sorozatnézni/másnaposolni, hogy aztán vasárnap nyomozzunk, miközben engem valahol megütnek, másokat meglőnek, egyesek fegyvert fognak társaikra, de aztán győzünk - ha jelentős épelme veszteséget annak lehet elkönyvelni (Call of Cthulhu - DeltaGreen). Héftőn megnéztük a 9 című animációs filmet (tegyetek ti is így), majd elmentünk állatkertbe, ahol láttunk sok kicsit, lejártuk a lábunkat, ettünk fagyit, én pedig időnként olvadoztam. A napot hogyan máshogy zártuk volna, mint a Budapest Retro dvd-vel, ahol megtudtuk, hogy minden elegáns, ízléses, végtelenségig variálható, szép és olcsó. Be kellene vezetni a három napos hétvégéket, így lenne idő mindig mindenre.

Közben hol süt a nap, hol pedig zuhog, nincsen átmenet, kivéve talán akkor, mikor álltam a Deák téren, a lenyugvó nap fényében pedig úgy tűnt, mint ha aranycseppek esnének az égből, és azok toccsannának szikrázva szét a járdán. Igen, az időről is akartam írni, ott van a lila füzetben, istenbizony.

Jövő héten vasárnap fellépünk, két koreográfiával is (gyertek el), a célom, hogy addigra kidekoráljam a melltartóm a képen látható izékkel, amiket ma vettem. Szereztem még az IKEA-ból ezen kívül hatdarabos tárolódoboz-szettet, amivel most végtelenül boldog vagyok (doboz-fétis?), meg valamikor megérkezik a megrendelt Sag za Sagom is (nyelvkönyv, izé).

Tragédia, de lement a Chuck, a Family Guy, a The Office és a How I Met Your Mother évadzáró, de úgy, hogy én az utóbbi kettőről nem is tudtam, hogy évadzárók. Vigasztalhatatlan vagyok, csak zavartan tapogatok a lakásban, és már semmi sem a régi. Mostmilesz.

Elolvastam az Állattemetőt, és ilyenkor érzem, hogy szegény King mostanában már milyen gyengéket ír. A könyv nagyon megütött, végig ott van az a rossz előérzet, amikor tudod, hogy valami rettenetes fog történni, majd átveszi a helyét a mélységes gyász és fájdalom, a végén pedig az őrület. Hah, hol van már a tavalyi hó.

Közben van néhány megírandó cikkem, egy tesztelni való e-book readerem (Koobe), táncolni való táncom, ilyenek.

Gyertek.

Mielőtt elfelejtem, végre megszültem az ismertetőt az e-book readeremről.

Itt a tavasz újra

mondtam, majd kihalásztam a kávémba repült nyárfavirágot.

Írtam a rossz időről is - a lila füzetbe jegyzetelt gondolatokból talán majd blogposztok születnek. Ha nem, az sem baj, a lényeg, hogy már nem tűnhetnek el.

Pár napja megvágtam egy számot, és azt szeretném felmérni, nagyon feltűnő-e a vágás. Nekem nyilván az, mert ismerem az eredetit, de kérem a ti véleményeteket is. Csak két perces, köszi.

Beats Antique - Sweet Demure

Különben pedig haladnak a dolgok, ismerkedek a munkámmal, amit eddig élvezek, legalábbis az embereket nagyon, mert a multi mentalitást azt hiszem csak úgy lehet kibírni, ha van kikkel összeröhögni rajta. Még szokom a különbségeket az előzőhöz képest, ahol az volt, hogy oldjad meg magad, itt pedig minden le van írva, vagy ha nem, találni lehet valakit, aki tudja, mit hogyan kell, és mindenki segítőkész, kivéve, aki nem, de abból nagyon kevés van.

Philip K. Dicket olvasok mostanában, de abba kell hagynom, minden novellában atomháború lesz/van/volt, az emberek föld alatt élnek, és mostanában nem olvastam vidám dolgokat, a Bezzeg az én időmben sem volt egy boldog történet, és nem merek most egy darabig pöttyös könyveket olvasni, mert mi van ha mindegyikről kiderül, hogy végtelenül szomorúak, én meg nem is így emlékeztem rájuk.

A héten megnéztük az Amelie csodálatos életét (ez döbbentett rá arra, hogy mostanában nem találkozom vidám, kedves sztorikkal, és hiányzanak), majd a Micmacs-et, művészmoziban, mert csak ott adták, és eszembe jutott, hányszor olvastam már azt különböző fórumokon, hogy "nem járok drága plázás moziba, mert az emberek taplók, és a művészmozi különbenis mennyivel jobb", és francokat, a film felénél elfogy a levegő, az előttem ülő feje belelóg a képbe, és zacskóval zörögtek mellettem, maradok inkább a MOMnál. (A film különben nagyon jó volt.)

Sorozatok terén belekezdtem az Extras-ba, és mr.a húsvasárnapján azt ecseteltem ex-Brightnak, hogy azt hittem, megedzett hat évadnyi The Office, de nem, az Extras alatt vinnyogva harapok a kezembe, hogy nanenanenane, rettenetesen kínos, tényleg fáj, pedig azt hittem, én már találkoztam mindennel. Megerősítettek benne, hogy lesz ez még sokkal rosszabb is, és tényleg, én meg csak nézem, és nézem, ugyanazt csinálom, mint az a kisfiú a videón, aki fintorogva, de elszántan eszi a citromot.

Most látom, hogy a beépített lejátszónak nincsen számlálója, szóval nem tudom, mi alapján tudnátok belőni, hogy hol hallatszik gyanúsnak a zene, de aki mégis meghallgatta a számot, és kommentel, annak köszönöm.

Sokat gondolkodtam azon, mit szeretnék, és bár szomorú vagyok miatta, de abba fogom hagyni a szablyavívást. Előtérbe került a tánc, most már rendszerint heti kettő alkalommal, illetve szeretnék szólózni is, ami szintén sok idő. Amikor elkezdtem, a szablyázásra azért volt szükségem, hogy bizonyíthassam magamnak, erős vagyok (még akkor is, ha nem). Az utóbbi hetekben viszont sokszor nem jutottam el edzésre, és ezt már nem lehetett a munkára fogni, hanem mindig találtam valami egyéb okot, miért is hagyom ki. Hosszas gondolkodás után jöttem rá, hogy most már nincsen meg az a düh, ami kellett hozzá (hozzátenném: szerencsére) így bár hiányozni fog a harc, abba kell hagynom. Lehet ezt "fél erő, fél gyorsasággal" csinálni, de fél lelkesedéssel nem.

Hát így.

Néhány hete volt az a balhé, miszerint a South Park 200. részében Mohamed prófétát macijelmezben ábrázolták, ami pfuj, és nem szabad, ezért a 201. epizódot erősen cenzúrázva adta le a Comedy Central. A legtöbb honlapon az volt olvasható, hogy kisípolták a próféta nevét, és ki is takarták alakját, hátezszörnyű.

A hír szerkesztői - illetve azok, akik átvették - úgy tűnik, nem nézték meg a 201. epizódot, vagy ha meg is tették, nem értették. Dióhéjban az a történet, hogy Tom Cruise, illetve az eddigi összes meggyalázott híresség azt a tervet eszeli ki, hogy megszerzik Mohamed erejét, ami nem más, mint hogy nem lehet őt nevetségessé tenni. A hírességek zsarolásként perrel fenyegetik a kisváros lakóit, hogy adják ki a prófétát, akik viszont nem akarják őt előállítani, hiszen akkor a hívők le fogják bombázni őket. A történet során Mohamed valahányszor macijelmez nélkül mászkál, mindig ki van takarva egy fekete téglalappal, rajta Censored felirattal.

Ekkor még számomra sem volt világos, ez vajon már a cenzúra-e. Viszont az epizód végén, mikor Tom Cruise megszerzi Mohamed erejét, akkor őrá is Censored felirat kerül - hiszen őt sem lehet nevetségessé tenni. A történet persze folytatódik, és mikor a hírességből mégis viccet csinálnak, egy csapásra újra láthatóvá válik: ereje eltűnt.

Tehát igaz, hogy a részt cenzúrázták (kisípolták mindenhol Mohamed nevét), de az már nem, hogy a cenzúra része volt a kitakarás is. Éppen ellenkezőleg: a fekete téglalappal kitakart alak eredetileg is része volt a történetnek, ezzel jelezték az erőt, amivel ő rendelkezik.

Most vettem észre, hogy a nyakamat összefogta a frissen festett hajam (ami elvileg vadító lila, de a valóságban csak sötét színű valami), szóval most szeretném elmondani, hogy nem rohad a bőröm, csak festékes.

Ez fontos.

Visszaolvasva jövök rá, hogy az utóbbi hetekben mindig arról blogolok, hogy nincsen időm blogolni (vagy arról, hogy nincsen időm dolgokra), ahelyett, hogy arról blogolnék, mit is csináltam valójában. És mikor végre írhatnék, elfelejtem, miről akartam, addigra elszáll az ötlet vagy a hangulat (pedig most már jegyzetelek is, kicsi lila spirál füzetbe, ceruzával, vonaton, időnként az ablakból kinézve, ábrándosan). Hátmost.

Talán be kellett volna vásárolnom, gondoltam, mikor késő este hazaérve rájöttem, mennyire éhes vagyok. Találtam egy tojást és joghurtot a hűtőben, nem tudom, ebből lehetett-e volna kreatív vacsorát összehozni, így csak megettem a kettőt egymás után.

Sorozatokat nézek lefekvés előtt (bezzeg erre van idő, cikkekkel meg elmaradásban, mi?), és időnként azon gondolkodom, hátha bele lehet sűríteni egyetlen életbe a szablyát, a táncot, az oroszt, és a programozás, de valahogy aztán sosem sikerül, valahol ott akadok el, hogy 24 óra van még mindig egy napban, hét nap egy hétben. Ettől függetlenül rendületlenül töltök le orosz tankönyveket, én megteszek minden tőlem telhetőt kérem szépen.

Szocializálódás terén sincsenek gondok, barátokkal iszom a beherovkát az idei első Gödör melletti füves részen töltött este során, másnap kívülállóként találkozóra megyek, ahol sok az ismeretlen, amitől először zavarba jövök, de nem esznek meg, így később sokat beszélek.

És megkaptam az egyik felvételt a szombati versenyről, igen, gyönyörűek vagyunk, szépek vagyunk, egyszerre mozdulunk. Háromszor egymás után megnéztem, amitől fellelkesültem, igen, ezt akarom, akarok saját koreográfiát is, fel akarok lépni egyedül, amint rájövök, mikor is fogom ezt művelni, bele is vágok.

Tegnap benn ragadtam egy bevásárlóközpontban. Az ég elsötétedett, és az esőfüggönytől olyan érzésem támadt, mint ha köd borítana mindent. Álltam a kijárat előtt, ázott felnőttek szorongatták gyerekük kezét, és néztem a semmibe, ahol néha felsejlettek a menekülő emberek körvonalai. Már előre láttam a csápokat, hallottam az első sikolyokat, de nem jöttek, helyette nemsokára véget ért az ítéletidő, és magával vitte a képzeletemben élő lovecrafti szörnyeket.