Visszaolvasva jövök rá, hogy az utóbbi hetekben mindig arról blogolok, hogy nincsen időm blogolni (vagy arról, hogy nincsen időm dolgokra), ahelyett, hogy arról blogolnék, mit is csináltam valójában. És mikor végre írhatnék, elfelejtem, miről akartam, addigra elszáll az ötlet vagy a hangulat (pedig most már jegyzetelek is, kicsi lila spirál füzetbe, ceruzával, vonaton, időnként az ablakból kinézve, ábrándosan). Hátmost.
Talán be kellett volna vásárolnom, gondoltam, mikor késő este hazaérve rájöttem, mennyire éhes vagyok. Találtam egy tojást és joghurtot a hűtőben, nem tudom, ebből lehetett-e volna kreatív vacsorát összehozni, így csak megettem a kettőt egymás után.
Sorozatokat nézek lefekvés előtt (bezzeg erre van idő, cikkekkel meg elmaradásban, mi?), és időnként azon gondolkodom, hátha bele lehet sűríteni egyetlen életbe a szablyát, a táncot, az oroszt, és a programozás, de valahogy aztán sosem sikerül, valahol ott akadok el, hogy 24 óra van még mindig egy napban, hét nap egy hétben. Ettől függetlenül rendületlenül töltök le orosz tankönyveket, én megteszek minden tőlem telhetőt kérem szépen.
Szocializálódás terén sincsenek gondok, barátokkal iszom a beherovkát az idei első Gödör melletti füves részen töltött este során, másnap kívülállóként találkozóra megyek, ahol sok az ismeretlen, amitől először zavarba jövök, de nem esznek meg, így később sokat beszélek.
És megkaptam az egyik felvételt a szombati versenyről, igen, gyönyörűek vagyunk, szépek vagyunk, egyszerre mozdulunk. Háromszor egymás után megnéztem, amitől fellelkesültem, igen, ezt akarom, akarok saját koreográfiát is, fel akarok lépni egyedül, amint rájövök, mikor is fogom ezt művelni, bele is vágok.
Ezt mondtátok