AnnGel blogja

Gyűlnek a témák, de most már nem a fejemet terhelik – az szörnyű lenne, minden nap eszembe jutna, hogy el ne felejtsem leírni ezt vagy azt – hanem a lila füzetbe kerülnek, kielégítve dokumentálási kényszeremet. Amikor leírok valamit, fellélegzem, hogy most már biztosan nem fogom elfelejteni, hiszen az írás megmarad. Így nem lesz blogbejegyzés a ruhákból, szemöldökökből, híd alatti lakásból, mellettem megcsörrenő telefonfülkékből. Pedig írnék filmekről, sorozatokról, könyvekről is, de talán pont ez a gond: az elmesélendő élmények mennyisége visszariaszt, így nekik sem kezdek már. Szomorú.

Meg kell találnom az egyensúlyt aközött, hogy minden nap akarok valamit csinálni, illetve hogy napi 8 óra alvásra lenne szükségem. Ez még nem sikerült, és igen, az alvás rovására ment, de ezt nem csinálhatom így tovább, nem állapot, hogy péntekre teljesen kikészülök. Az utóbbi egy hetem konkrétan úgy nézett ki, hogy hétvégén Pécs-Villány, hétfőn sörkülönlegesség iszogatás és filmezés, kedden tánc, szerdán mozi, csütörtökön ruhacsere, ma pedig hazaút Veszprémbe. Ezek közül egyiket sem hagytam volna ki, és mindegyik nagyon jó volt, és örülök, hogy ott voltam, meg minden. De a jövő héten semmit sem akarok csinálni, de tényleg nem, kíváncsi vagyok, sikerül-e betartani.

Hogy tetőzzem, ha meleg van, amiatt nem alszom, ha nincsen, akkor rémálmaim vannak, egy órával az ébresztő előtt felriadok, aztán elszunnyadok a vonaton, amitől minden csak sokkal rosszabb lesz. A rémálmok terén mostanában nagyon kreatív vagyok, az egyikben gyerekem lesz, de terhesség nélkül, egyszercsak ott vagyok vele, tolom a babakocsiban, rájövök, hogy nincsen cumija sem, meg ruhái sem, meg gyest kéne intéznem, és miközben a boltban akarok neki venni dolgokat, ránézek, és az jut eszembe, hogy basszus, vajon mikor evett utoljára? A másik álmomban csak szimplán üvöltésig összeveszek a pasimmal, kidobom a lakásból és elküldöm a francba, és tényleg elmegy, eltűnik, nem jön vissza.

De gondolom ez csak a front.

A tavalyi távolról indítás számtalanszor eszembe jutott az elmúlt egy évben, így alig vártam, hogy eljöjjön a június, mivel ismételten meghívást kapunk Judtól és Wooftól, hogy a megkezdett hagyományt folytassuk. A társaság bővült BePével, akivel találkoztam is már meg nem is, beszéltünk is meg nem is, ismertem is meg nem is (avagy fejezetek az internet csodás világából).

A múltkorival ellentétben nem látunk völgyekben hömpölygő ködöt, helyette inkább átfúrt dombokat és elázott mezőket. Késő este érkezünk Pécsre, pirítóst, kencéket, sajtokat, és bort is kapunk, mi utazásban megfáradt vándorok. Woof és Jud már akkor megvillantják a bibliát - a Pécsi Borozó-t -, ahonnan hangosan olvasunk fel egymásnak rettenetes leírásokat.

"Kortyban már azt érezzük, hogy nem teljesen érett, mintha a málnásba rejtett galagonya és szeder alá paprikasorokat is ültettek volna."

Reggel aztán kávét vadászunk, szendvicset pakolunk, előrelátóan bekenjük magunkat naptejjel, amitől olyan érzésem lesz, mint ha strandolni mennénk, de csak picit. A vonaton aztán Tapsival kiegészítjük ezt szúnyogriasztóval, aminek hála rettenetes szagom lesz, de legalább nem 50, hanem csak 5 csípést gyűjtök be. Villányban ismét megkeressük a házat, ahol a tervek szerint Brainoiz a világtól elzárva fogja romantikus sikerregényeit írni (vagy inkább mégsem). A tavalyi rövid kirándulás elmarad, de ezt igazán nem is bánjunk, mert tűző nap elől árnyékba menekülünk, árnyékban pedig a szúnyogok elől. A dögök megtalálják bekenetlen részeket, de ennyi sérülés egy borra vadászó harcos igazán elvisel.

Egyik helyről a másikra megyünk, iszunk, fényképeket készítünk, vízporlasztós ventillátor előtt hűsölünk, pillanatok alatt elpusztítunk egy adag kéksajtot, és közben beszélgetünk. Legtöbbször rosét iszom, a rétest most sem hagyjuk ki, és persze a pálinkát sem, muskátlik is vannak, meg csillogó poharak, bár ez utóbbiakat nem kóstoljuk meg.

A nap folyamán kétszer is öntök a fejemre vizet, hűvös pincékbe merészkedünk, ücsörgünk vasútállomáson, és okostelefont nyomogatok. Pécs belvárosába is ellátogatunk este, ahol színpadról zene szól, én pedig romokon fekve elalszom. A nap zárásaként letolunk némi chilis babot egy kis borral, majd igyekszünk nem megfőni éjszaka.

A vasárnap délelőtt bágyadt kornyadozással megy el, kapunk isteni ebédet, majd elindulunk vissza. Kihalt autópályán utazunk amitől nekem a Langolierek jutnak eszembe, majd fagyit eszünk benzinkúton, és arra gondolok, hogy már most várom a következő alkalmat.

Tökéletes kezdése a nyárnak.

Sörrel a kezünkben ülünk a nyárfák alatt a Duna partján, és nézzük a rózsaszín felhőket a naplementében. Turistákat kerülgetünk, élménybeszámolót hallgatok, később palacsintát eszem, aztán mogyorót tukmálok másokra. Mindeközben az áradás a szemünk láttára húzódik vissza, és arra gondolok a hullámokat nézve, hogy ez tökre olyan, mint a tengerpart, leszámítva azt, hogy nem az.

Tűz a nap, a lehúzott ablakok miatt üvölt a szél a vonaton, nehéz dönteni a zaj-huzat-meleg, illetve a csend-még melegebb között. Csáth Gézát olvasok, kicsit lehangoló.

Minden mozdulat annyira fáj, mint egy tearózsaillatú emlék, amelyre valahol, a letarolt, őszi erdőben estefelé reáakad a férfi, aki fiatal feleségét elvesztette.

A fejem is fáj időnként.

Kistükör, smink, kevés fény, idegeskedés, basszus, hiányérzet, ugye nem felejtettem el semmit sem?, sok ruha, ez a te kesztyűd?, sangria, röhigcsélés, jó a sminkem?, mindjárt mijövünk, fény, zene, mit csinálok itt és mikor jöhetek le innen?, taps, I wanna see you bellydance!

Röviden.

Négy nap oda-vissza útja alatt befejeztem a melltartómat (ebből egy oda-vissza azzal telt, hogy visszafejtettem az addig elkészült részeket), este pedig egy kanapé és a ruhaszárító állvány között egyensúlyozva táncolok melegítőben. Időnként kifulladva leülök, hogy mára már elég volt, hogy aztán 5 perc múlva ismét folytassam.

Már megint sötét van, esik az eső, szürke minden, fáj a fejem és álmos vagyok (meg kéne tanulni 11-kor feküdni). Hideg is van kicsit, nem fűtenek asszem.

Meséltem, hogy van motivációs poszter a falon? Akkor most mondom, hogy van motivációs poszter, team effort, csapat hegymászó megy rajta, átérezzük mikor kávéval a kezünkben levegőzni megyünk. Kíváncsi vagyok, mikor ismerik fel, hogy már annyira elterjedtek a demotivációs képek, hogy mindenkinek az ugrik be róla. Én is mikor először láttam, elolvastam, majd nem értettem, hogy hol a poén.

A melltartóm nemsokára készen van, harmadik napja azt varrom, elgörbült a tű, többször is megböktem magam, de megérte. Izgulok kicsit (nagyon), azt álmodtam, hogy nincs ott a csoport akkor, mikor mi jövünk, csak ketten vagyunk a tanárnővel, állunk a színpad elott teljes díszben, várjuk a többieket, közben elkezdődik a zene, majd abba is hagyják néhány másodperc után, mert hát nem megyünk. Jaj.

Nem mondom azt, hogy az eső nem hangulatos, összebújni egy takaró alatt, vagy sorozatot nézni és sushit enni, miközben az ablakon kopognak a cseppek. Az irodában ülni egy csésze teával, ahogy lassan ránksötétedik, majd kinn leszakad az ég. Tánc közben megállni, majd a csajokkal az ablakból figyelni. Vihar után sétálni, mikor már minden nyugodt, friss és kihalt.

Ellenben nem jó vonaton elázva ülni, reggel csuklyával a fejemen sietni, vizes nadrágot teregetni, napot nem látni. Szóval ha már mindenképp szükség van erre, akkor intézze el éjszaka, vagy munkaidőben, a maradék időben meg süssön a nap. Ha lehet.