Gyűlnek a témák, de most már nem a fejemet terhelik – az szörnyű lenne, minden nap eszembe jutna, hogy el ne felejtsem leírni ezt vagy azt – hanem a lila füzetbe kerülnek, kielégítve dokumentálási kényszeremet. Amikor leírok valamit, fellélegzem, hogy most már biztosan nem fogom elfelejteni, hiszen az írás megmarad. Így nem lesz blogbejegyzés a ruhákból, szemöldökökből, híd alatti lakásból, mellettem megcsörrenő telefonfülkékből. Pedig írnék filmekről, sorozatokról, könyvekről is, de talán pont ez a gond: az elmesélendő élmények mennyisége visszariaszt, így nekik sem kezdek már. Szomorú.