A helyzet nagyjából változatlan.

Benne vagyok egy önkéntes csoportban, folyamatosan ömlenek az infók, amik naponta változnak. Heti kétszer kijárok a keletibe is, valahogy így most jobb, hogy úgy érzem, hogy tudok valamit tenni. Síró nénit kísérni tömegszállásra, meg szállást találni komplett családoknak. Legtöbben amúgy nagyon összeszedettek, könnyű abban az illúzióban dolgozni ott, hogy itt mindenki csak eltévedt turista. Csak amikor megpihennek, amikor megvan a szállás, amikor elintézem a fuvart, akkor amikor átölelnek, meg megremeg a szájuk, akkor tudatosul bennem, hogy nem.

Megkérdeztem a munkahelyemet, hogy nem számolhatnám-e el munkaidőnek az önkéntes munkát. Azonnal rámozdultak, másnap már könyvelhető volt, a fele munkaidőnek számít.

Évekig tanultam oroszul, pusztán szórakozásból, célom vagy tervem nem volt vele. Most ráírtam az orosztanáromra, hogy nahát, nem gondoltam volna, hogy ilyen hasznos lesz. Milyen szomorú, hogy hasznos lett. Most én vagyok ott az isten, meg tudom kérdezni, hogy hányan vannak, mikor mennek tovább, hány gyerek, van kutya/macska, hány éjszakára kell szállás? Nagyon sok tolmács van kinn, de sosem elég, jól jön ez a kevés nyelvtudás is.

Szóval most ez van. Munkában próbálom leplezni, hogy alig csinálok bármit. Nem tudok figyelni, nem tudok tanulni. Legalább a lakás ragyog.