Isolde blogja alapján jópár évig (és még tovább) el fog kísérni, hogy gyereket nevelni mindenki tud, és mindenki jobban tudja nálam, mit lehet csinálni, és mit nem. Mindenkit a legnagyobb jószándék vezérel, de már most kialakulni látszik egyfajta versengés, körvonalazódnak az elvárások. Ez kezdődött azzal, hogy ki meddig dolgozott előtte, meg miket csinált még szülés előtt egy héttel, vagy a szülés napján. Mégis most, egy családi összejövetelen szembesültem azzal, hogy magyarázkodnom kell terveim miatt.

Egyik távolabbi rokonunk kerek születésnapjára szerveznek összejövetelt vidékre, és a kitűzött időpontban várhatóan egy hetes lesz a lányunk, szóval mondtuk, hogy elég esélytelennek látjuk a részvételt. Azonnal jöttek az észrevételek, hogy egy egyhetes gyereket azért már ki lehet vinni levegőzni, én meg finoman hárítottam, hogy az első hat hetet leginkább túlélni próbálnám majd, ezért nem szeretnék előre ígérni semmit. Innentől kezdve pedig jöttek a sztorik, hogy XY pár nappal szülés után konferencián előadást tartott (ahova vitte a gyereket, akit aztán három éves koráig szoptatott!!), egy másik anya a négy hetes gyerekkel már terepen dolgozott ésatöbbi. Sztorik nőktől nőknek.

Én meg majdhogynem szégyellem magam, mert én már azt is sikernek könyvelem el, ha az első hónapban tudok aludni, amikor a gyerek is alszik, meg ha az utcában található fagyizóig el tudok vele menni, meg vissza. Nem pedig fél napos családi események vidéken. Örülök, ha rájövök, miért sír, meg életben tudom tartani, hát komolyan, hagyjatok már békén.