Amikor a sokadik kedvenc munkatársam nyújtotta be a felmondását, akkor eléggé nekikeseredtem, vajon miért menekül innen mindenki. Elmondta, hogy nem keresett aktívan állást, hanem a profession.hu-ra tette fel az önéletrajzát, és így keresték meg. Próbaképpen én is beregisztráltam, kitöltöttem mindent, frissítettem a CV-t, és vártam.
A hangulatomon nem segített a sok tréning és szabadságolás, amiért mindig helyettesítenem kellett valakit, az pedig utolsó csepp, mikor kiderül, hogy valami felsővezető miatt egy 65. táblázatba is bele kell írni mindent, mert ő csak azt érti, így még minden nap ezzel kellett pöcsölni, teljesen feleslegesen.
Az utóbbi hónapban három e-mail-t kaptam, rám szabott állásajánlatokkal különböző HR-es cégektől, ha érdekli az álláslehetőség, kérem küldje el a mellékelt interjú lapot, benne olyan kérdésekkel, hogy mit gondol, a munkatársai milyen embernek tartják önt. Mindegyiket elolvastam, de egyik sem hozott lázba. Ugyanúgy ingázni kell, munkaleírás szerint nem kevésbé stresszes, mint a mostani, szóval nem.
Tegnap telefonon kerestek meg, és ahogy hallgattam a HR-est, azon gondolkodtam, mit kellene ahhoz mondania, hogy akár csak megfontoljam az állásinterjút. Talán, talán ha Budapesten lenne a munka, akkor gondolkodnék rajta, de rájöttem, hogy nem motivál csak annyi, hogy ez valami más lenne több pénzért. Mert most kényelmesen bejárok, ki tudja, tolerálják-e, ha később érek be, korábban kell eljönnöm, otthonról kell dolgoznom, mi van, ha a munka csak még nagyobb szívás, ha rendszeres a túlóra.
Lehet, hogy az teszi, hogy az utóbbi másfél hét teljesen nyugis és kiszámítható, de asszem ez kellett ahhoz, hogy felismerjem, nincsen bajom ezzel a hellyel, ezzel a munkával, ha pedig lesz, akkor cégen belül még mindig válthatok. És azért csinálom ezt, mert akarom, nem azért, mert csak ez van. És ez jó.
Ezt mondtátok