Mostanában egyre többet jutott eszembe az a közhely, hogy az emberek már nem törődnek egymással, és hogy magamon is látom az elidegenedés jeleit.

Eleinte adtam koldusoknak pénzt, aztán már nem, de még megálltam, mikor egy jobban öltözött ember megszólított. Aztán pár év alatt megtanultam, hogy mindenki kéreget, az is, akiből nem nézed ki, ezért ma már szó nélkül tovább megyek.

Eleinte benyaltam a "jegyre kell pár forint" szöveget is, aztán már azt sem. Pár hónapja a buszállomás mellett szólított le egy srác, hogy ellopták az iratait, pénztárcáját, szeretne hazajutni, de egy rohadt buszjegyet sem tud venni, és az emberek meg sem állnak neki, azt hiszik, hogy piára kéreget, én pedig megsajnáltam, és később megtudtam, hogy ez is csak egy duma a pénzszerzéshez.

A metróállomás felé vezető pár száz méteren minden nap legalább négyen kéregetnek, megállítanak, én pedig megyek tovább, fülemben zene, "köszönöm, de nem", "elnézést, de nem", és akkor legalább békén hagynak, nem tolják magukat az arcomba, mert látják, hogy észreveszem őket, nem pedig ignorálom. Ez a lerázórutin odáig fajult már, hogy múltkor majdnem tovább mentem, mikor csak azt akarták megkérdezni, merre találnak egy utcát.

És mégis, mikor már éppen azt hiszem, hogy a világ egy szar hely, akkor szétszakad a bevásárlószatyrom, szétgurul a joghurt, a csirkecomb, az olaj, a rizs, a müzli, a körte, a banán, és a halrudacska, én meg elkeseredett fejjel nézek magam elé, mert nem tudom, hogyan vihetném ezeket haza. És mikor már pont azon gondolkodom, mi az, ami velem jön, és mit hagyok ott a járdán, hárman jönnek oda hozzám, hogy segíthetnek-e, mert van néhány felesleges nejlonszatyruk.