A szikrázóan ragyogó napsugarak megcsillannak a szélvédőn, hol árnyékban vagyok, hol nem, ha epilepsziás lennék, rég görcsökben fetrengenék, állapítom meg magamban. Szép környék, bokrok, virágok mindenhol, a hatalmas fák gyönyörű lombjukkal kitakarják az összes fontos táblát. 20 km/h-val száguldozom Zugló mellékutcáin, elvakít a fény, kisfiú ácsorog tanácstalanul az út szélén: elém lépjen, vagy ne. Lassítok, úgy érzem a péntek délelőtti nyugodt hangulatot kissé felzaklatná az autóra fröccsenő vér és elhaló, hörgésbe fulladó sikoly. A fiú megköszöni, és átszalad, arcomon lágy mosoly, majd...
- Hé, hát táblánk volt, nem adtál elsőbbséget, hát hé, de hát fékezz!
És megtörtént az, amiről eddig csak hallottam: az oktatóm elugrott kajáért. Tanóra alatt.
Na, de megyek is vissza, ilyen jó napot tartok ma: 10től vezettem, 15től megint, áh, pfuj, de vigasztal, hogy este maratoni mozizásra megyek kedvenc rasztámmal.
Ezt mondtátok