Tegnap este aztán dam-daram-daram, dam-daram-daram, dam-daram-darab, pa-pa-pa, utána Ráday kupola, ahol tánc, néha kritikán aluli zenére, de a harmadik sör után nem igazán zavart (amúgy át kell szoknom fröccsre, híztam, nem is keveset). Hajnali fél 5re sikerült hazakeverednem, éhségtől kopogó szemekkel, így igen, képes voltam Matchba lemenni mirelitpizzáért. Úristen.

Aztán vezettem továbbra is a hangalámondásos rendszer segítségével, az emberekbe vetett hitem egy percre visszatért, mikoris a szabálytalanul elémvágó rámvillantott és bocsánatot kért. A fejét elnézve utólag vette csak észre, hogy tanuló vagyok, és roppantul szégyellte magát. Ez az örömmámor egészen addig tartott míg aztán más erre nagy ívben nem tett, felejtett el elsőbbséget megadni, anyázott hangosan, vidámság ez így, edződöm a pestiekhez.

Az albérletben találkoztam lakótársammal - a héten először. Egymás létezése továbbra is csak akkor tűnik fel, mikor elmozdul valami a konyhában. Szimpatikus.

Hazaérve (mármint Veszprémbe) azzal fogadtak, hogy Nagyi kórházban van, múlt héten mikor rosszul lett, félrediagosztizálták, konkrétan nem vették észre, hogy infarktusa van. Úgy derült ki, hogy beutalták szívultrahangra május közepére, de nem akart addig várni, így inkább elment maszek rendelésre, ahol egy héten belül kapott időpontot, ott vették észre. Lehet, hogy május közepére bele is halt volna. Lehet, hogy ebben az esetben egy fejszével látogattam volna meg a kórházat. Lehet.