AnnGel blogja

Befejeztem a Sherlock második évadját is, fájó üresség van bennem, és komolyan gondolkozom azon, hogy újranézem az egészet. De azért jó, hogy az utóbbi pár hétben csak ezt néztem, mert így legalább észrevétlenül kijöttek új részek más sorozatokból. Fringe, BBT, The Office, Family Guy. Yey!

Az mindent alulmúlóan trágya hetem* (fél hónapom) végén csak otthon hagytam a bérletemet, így fizethettem a vonaton munkába menet és jövet, majdnem egy csirkés pad thai-nyit. Ezen felbuzdulva eldöntöttem, hogy munka után bevásárolok, majd rendelek pad thait (ne keresd a logikát), hátradőlök, és most már tényleg megnézem a Mad Men nyitót, meg a Sherlock zárót.

Voltam két boltban is, kibaszott hős vagyok, hogy ezt nem hagytam holnapra, pedig tényleg hulla vagyok, szétmegy a fejem, a hasam is fáj, de bevásároltam, szerintem felhalmoztam két heti élelmet, elmondhatatlanul örülök. És most akkor tényleg hátradőlés, kaja, chips, sorozat, kád víz, alvás.

A hétvégén pedig színházak éjszakája, vasárnap pedig horrorszínház (!), bár most szerintem egy hét semmittevés kéne ahhoz, hogy kiheverjem ezt az egészet.

*Tudom, hogy másoknak is stresszes a munkája, orvosokon meg emberi életek múlnak nap mint nap stb, de basszus, a héten kiderült, hogy fél millió dollárt nem fizettünk ki a hónapban a beszállítónak, mert én elfelejtettem valamit. Fél. Millió. Dollárt. A gyomrom két napja görcsben, kurvaélet.

hogy a Mad Men első része dupla, hát vagy lefekszem időben és nem nézem meg, vagy pedig megnézem, és holnap is álmos leszek. Dilemma.

Addig, ameddig hűl a levesem, elmesélem, hogy hihetetlenül kalandos az életem mostanában, szénné stresszelem magam továbbra is, tegnap meg tökváratlanul este tízig dolgoztam, meg voltam szombaton fellépni, vasárnap borkóstolón, de nem is ez a lényeg, hanem a krumplifőzelék!

Szóval vasárnap este kilenckor eszméltem rá, hogy kéne néhány napi adag kaját csinálni, és úgy ítéltem meg, hogy leggyorsabban spenótfőzeléket és krumplifőzeléket gyártom le. Egészen sokáig nem volt semmi baj, aztán gyanúsan fehér volt a krumplifőzelék, rájöttem, hogy a paprika! Szóval raktam bele egy evőkanálnyit, mert erre emlékeztem, hát nem, kávéskanálnyi, de addigra mindegy volt. Aztán tejszínnel habartam tejföl helyett, amitől híg kurvára, meg hát továbbra is nagyon piros volt. Kínomban szórtam még bele lisztet, mert nyomogattam széjjel a krumplit, hogy sűrűsödjön, meg toltam bele tejfölt, hogy ne legyen ennyire paprikás. Mit ne mondjak, oltári jó kaland ez így este tízkor, mindegy, végül ehető lett, de nagyon felszaporodott, úgyhogy még mindig van belőle. Izgalom és dráma a rezsón!

Mai napra is hihetetlenül nagyratörő terveim van, oroszon meghalt az agyam, bepakoltam egy mosást, megcsináltam mára meg holnapra a kajám, és most hátradőlök a tojáslevesemmel, megnézem a Mad Ment, reményeim szerint pedig tíz után már alszom.

Így legyen.

Kaptam Isoldétől ilyen játékot, három dolog, amit még nem árultam el. Eddig tartott kitalálni három dolgot, lássuk.

1) Nem biztos, hogy új, de hátha, hogy eléggé maximalista vagyok. Ha valamit elkezdek csinálni, akkor azt teljes erőbedobással akarom, ha pedig nem megy tökéletesen, akkor bosszant. Nem tudok csak kicsit tanulgatni, kicsit táncolgatni, kicsit eldolgozgatni, hanem csak nagyon. Ezzel nem lenne akkora baj, de az energiám véges, és nincs mindig időm mindenre, ami ilyenkor elkezd bosszantani, mint például hogy holnap lesz oroszom, házim meg sehol, de ma kivételesen este kilenckor még mindig dolgozom, szóval van kifogás. Ez még mindig nem lenne nagyon baj, ha elfogadnám, hogy más emberek nem ilyenek, hogy nem járnak utána a munkának, nem néznek jobban utána, hanem csak akkor mozdul, ha cseszegetem.

2) Talán az első pontból következik, hogy egyre jobban kezdem megszeretni a jógát. Egyre jobban megy, élvezem, ellazít, és ott csak magamra számítok, magamra figyelek. Szeretek csapatban táncolni, de időnként fáraszt, hogy vannak mások is, akikkel együtt kell működni. Szeretek csak magamra támaszkodni. És már kedvenc pózaim is vannak, éljen:

3) A jelenlegi pasim nem ismeri a blogomat. Tudja, hogy van, meg kérdezte már, csak még nem mondtam el neki, mert úgy érzem, hogy itt van az utóbbi három évem, és ha elolvassa, akkor hirtelen sokkal többet tud majd rólam, mint én róla, felborul az egyensúly a kezdeti ismerkedésben. Gondolom ez tökre nem így van, és fölöslegesen parázok, de most még ez van. Persze az is lehet, hogy nem olvasna vissza, meg az is lehet, hogy rég ismeri, hiszen használta már a gépemet, ott van az előzményekben, láthatta az e-mailek között a kommentekről érkező e-mailt, szóval ha olvasod, akkor helló, és szégyelld magad!

Továbbadom én is, de csak ha van kedvetek:

Métely

gillz

Vid

Közben csak szokásos negyedév vége van (don't you say?), ami leginkább abból áll, hogy délben azt veszem észre, hogy dél van, nem ettem, nem ittam, nem pisiltem, több levél jött, mint amennyit megírtam, és türelmetlen vagyok az emberekkel (mert általában faszok).

Ismét visszajött egy kolléganő gyesről, éppen betanul, ül az asztalnál, tőle két méterre a mobilja, ami elkezd csörögni. És csak csörög. És csörög. Felnézek, kié a telefon? Válaszol: enyém, de hagyjad, majd visszahívom.

És esküszöm, nem akartam bunkó lenni, de így is elég nagy az alapzaj, én mindig felveszem mindenki telefonját, meg némán tartom az enyémet, ő pedig hagyta, hogy csörögjön a mobilja (az ilyen embereknek van egy külön hely a pokolban), ezért elhagyta a számat, hogy engem viszont zavar. Erre elég nagyot nézett, hogy ja jó, és lenémította (majd utána még visszahívták kétszer, öröm lett volna még ezt hallgatni).

Miután kimentem, persze beszóltak, hogy én meg a csapatom bezzeg hangosan beszélünk egész nap, ami szintén kurvára zavaró. Persze nem nekem mondják ezt, mert velem senki sem konfrontálódik, pedig esküszöm, én már annyira szeretnék konfrontálódni, hadd küldjek már el valakit a kurvaanyjába.

Kíváncsian várom, vajon megütök-e valakit péntekig.

Amúgy szokás szerint rengeteg, rögzítésre érdemes dolog történt velem az elmúlt napok folyamán, de talán a legkiemelkedőbb, hogy hétfőn reggel üvöltve bőgve ébredtem álmomból. Pihenés meg hosszúhétvége ide vagy oda, a hetem hangulatát megalapozta.

A tegnapi meglepetés szülinapi partin láttam olyat először, hogy a hörcsög egy átlátszó kis gömbben közlekedjen fel s alá a lakásban. Persze időnként megakadt, nem bírt túllendülni a kábeleken, csak tepert szerencsétlen. Ezt nagyon szórakoztatónak találtam (értsd: fejhangon visítottam), bár ebben biztos segített az elfogyasztott pálinka és néhány pohár bor.

Azt már hozzá sem teszem, hogy játékfegyverrel lövöldöztünk az ajtó fölött elhelyezett kicsi nyulakra.

Elkezdtem a Sherlock sorozatot, és nem is értem, hogyan élhettem eddig nélküle.

Hétfőn vagy ketten történt, hogy Dunakeszin elgázolt egy nőt a vonat. Utólag tudtam meg, hogy azért, mert nem használta az aluljárót, hanem a sínen keresztül ment át.

Azóta rettenetesen érzem magam, mivel én is mindig a síneken keresztül közlekedek reggelente (nem Dunakeszin), persze körülnézek, és csak utána lépek rá. Mikor hazafele menet a délutánira sietek, akkor mindig az aluljárót használom, így nem fordulhat elő az, hogy annyira leköti a figyelmem a vonatra futás, hogy észre sem veszem, hogy közben közeledik a másik, viszont tökre el tudom képzelni, hogy valaki ebbe a hibába esik.

Amikor elkezdünk rendszeresen áthágni bizonyos szabályokat, akkor nem is az a veszélyes, hogy időnként nem tartjuk be, hanem az, mikor rutinná válik a szabály figyelmen kívül hagyása. Hányszor láttam már a körútön figyelmetlen embereket, akik majdnem leléptek a villamos elé, emlékszem, egyszer az egyikre rá is kellett ordítanom. A Király utcánál most kifejezetten veszélyes, mivel más ritmusban ad zöldet az úttestre a lámpa, mint a villamossínekre. Sokan elindulnak át a sínen, mert látják, hogy az úttestre zöldet kapnak, de azt már nem veszik észre, hogy a villamos közben közeledik, és a sínen a gyalogosnak piros van.

Múltkor a villamosra futottam, láttam, hogy villogni kezd a zöld, de még pont átértem volna. Erre a kocsisorban az első autós rálépett a gázra. Neki piros volt még, de átment a zebran, majd persze  három méterrel odébb megállt, hiszen ott volt a következő piros lámpánál alló kocsisor vége. Majdnem elütött, és nem tudom miért. Rutinból elindult, mert látta, hogy a gyalogosnak már villog? Vagy direkt velem akart kiszúrni?

Mostanában félek egy kicsit.