AnnGel blogja

Vettünk magunknak egy robotporszívót, ezzel hivatalosan is agyon van gépesítve a háztartásunk, mert már van mosogató- meg szárítógépünk is (mármint külön-külön) (nem egyben, az fura lenne). Nem bírtam ki, hogy berakjam a karácsonyfa alá, ezért már tegnap kibontottuk és beüzemeltük. Kíváncsi vagyok, hogy válik be, hiszen a normál porszívózáshoz képest iszonyú lassú, és végül is tizedannyi idő alatt kiporszívózhatnék. De nem teszem. Attól, hogy sok időm van, attól még (sajnos) nem szerettem meg a házimunkát, a porszívózást meg valamiért kifejezetten gyűlölöm. Viszont a hajam hullik, a kislány meg nemsokára négykézláb volt közlekedni mindenfelé, úgyhogy tisztaságot kell tartani.

Szóval most rácsuktam a konyhaajtót, aztán hadd zúzzon. Addig meg megyek hajtogatni. Kéne arra is egy gép.

Az utóbbi napokban nagyon sokat alszik a kicsike. Eddig háromszor fél/egy órákat aludt napközben, az utóbbi három nap pedig napi háromszor másfél/kettő órákat, valamikor többet is. Ettől persze ritkábban eszik, viszont továbbra sem sokat, és elkezdtem aggódni (nyilván), hogy vajon a vidám, mozgékony, röhigcsélő gyerekemnek nincs-e valami baja. Ilyenkor meg szoktam kérdezni az internetet, de a legtöbb cikk arról szól, hogy hat hónapos kor után elromlik a babák alvása. Találtam egyet viszont arról, hogy növekedési ugrások előtt figyelték meg az aluszékonyságot, szóval nincsen baj, csak álmában nő a gyerek. Hogy mitől, azt persze nem tudom, mert az evést nem viszi túlzásba, de hát legyen így.

Igen, előtti, itthon ülök, azon gondolkodom, mit kezdjek magammal, közben mindenhonnan az ömlik, hogy stressz van, de ne stresszelj. Persze nekem könnyű, nem járok dolgozni, nagy főzést sem kell csapni, az ajándékozást meg nem vittem túlzásba, szóval csak kívülről figyelem az őrületet.

Még a hónap elején legyártottunk kb 5 liter tojáslikőrt, azóta is a hűtőben pihen üvegekbe töltve, ezt szoktuk barátoknak és családnak adni. Férjem ajándéka két hete megvan, tegnap csomagoltam. A közelben felfedeztem egy tengeri herkentyűs boltot, vettem halat (mirelit), tegnap vettem sütőtököt a szentestei ebédhez, az is eláll. Idén úgy döntöttük, műfenyőnk lesz, megrendeltük, férjem holnap hozza haza, és elvileg díszünk is van elég (bár minden évben ezt hisszük). Sütit nem sütök, mert a következő napokban úgyis mérgezésünk lesz.

Tegnap sem volt egy nagy pörgés, legalább reggel elmentünk tornára, de utána a kislány úgy döntött, hogy inkább aludna, és többet aludt, mint amennyit ébren volt. Megnéztem 5 részt az unREALből, meghorgoltam egy fél pár kesztyűt (beindult a biznisz), főznöm nem kellett, mert kedden annyit csináltam, hogy még ma is azt eszem. Ma úgy volt, hogy anyósomék benéznek, de aztán mégsem, boltba sem kell mennem, kaja is van itthon, gyerek már megint alszik.

Karácsony and chill.

A meztelen bohócban amúgy az volt nagyon jó, hogy nem bőgtem rajta. Mostanában kifogom a ríkatós darabokat, nem tudom, hogy én választok rosszul, vagy csak nem tűnt fel, hogy a világ eddig is egy szörnyű hely volt. December elején a Prostitúció c. darabot néztük meg a Katonában, amiről tudtam, hogy nem lesz vidám, de azért na. Négy, egyenként 20 perces részből áll, amik lazán kapcsolódnak egymáshoz. Az egyik ilyen részben folyamatosan ment a háttérben a csecsemősírás, miközben az anyja szerért könyörgött a dílerének. Mint kiderült - SPOILER - nem magának kell, hanem a gyerekének. Már függőként született, és szenved, ha nem kap. Szóval bőgtem, mint a kurvaélet.

Na de nem erről akartam írni, hanem az elvekről meg a parákról. Vannak elképzeléseim, hogy milyen szülő leszek/vagyok, mi az, amit aztán biztoshogynem, de egy csomó területen meg még fogalmam sincsen, és kíváncsian várom, milyen szülővé válok.

Szóval volt olyan elvem, hogy nem engedem, hogy a gyerek rászokjon bármilyen altatós marhaságra, nem lesz nálunk ölben elalvás, meg végtelenségig babakocsiztatás. Persze az első itthon töltött éjszakát a babzsákon töltöttem, mellkasomon a gyerekkel, mert így aludt el (és így én is tudtam aludni), szóval ennyit erről. Azóta kiderült, hogy éhes volt, de ez akkor is jól mutatja, milyen gyorsan feladtam ezt. Most meg napközben csak a babakocsiban az erkélyen hajlandó aludni (próbáltam az erkélyen ágyban, illetve szobájában babakocsiban, egyik sem jött be), de ez talán nem számít altatós marhaságnak. Majd mikor kinövi a mózeskosarat, akkor majd szívok vele.

A többi "elv" pedig mind olyan dolog, ami még nem aktuális, de nemsokára már az lesz, és fogalmam sincs, hogyan fogom kezelni. Emlékszem, mennyire sokkolt, hogy ismerőseink kétéves fia a saját tabletjét nyomkodja, és azért azt továbbra is korainak tartom. Persze baromi álszentek vagyunk, mi is egész nap a telefonunkat baszkuráljuk, nehéz megmagyarázni a gyereknek, hogy neki miért ne lenne ez szabad. Apósomék meg ismernek olyan hároméves kislányt, aki reggelente a meséit egy tableten nézi, hogy hagyja a szüleit aludni. Apósom cöccögött is, hogy milyen dolog ez, de a sztorit árnyalja, hogy a kislány minden nap fél 6-kor kel. És elvek ide vagy oda, ha az én gyerekem minden nap fél 6-kor azért keltene fel engem, mert ő már felébredt és unja magát, akkor kurva gyorsan vennék neki én is tabletet. De nem tudom, hogyan kezelem majd a lányom digitális nevelését, elzárni nyilván nem fogom tőle, mert a világ halad, tele vagyunk kütyükkel, mi is használjuk őket, de nem tudom még, hogyan fogom kordában tartani.

Meg tegyük hozzá, hogy én is órákig bírtam nézni a Csipet Csapatot kazettáról, meg rengeteget tévéztem, innentől fogva meg a platform más, és álszentség lenne azt mondani, hogy én sem tableteztem gyerekként (persze, hogy nem, hiszen nem volt).

Mindig eszembe jut apám, aki minden hétvégén vasárnap reggel (szombaton még iskola volt) kiment az utcába focizni a szomszédokkal, még a legnagyobb hidegben is. De azt most már ő is hozzáteszi, hogy a házban nem volt fűtés, a konyhában volt valamennyire meleg, és se TV, se rádió nem volt, nem voltak játékai, szóval az alternatív program az lett volna, hogy nagymamámat nézi főzés közben. Ha lett volna TV, vagy legalább fűtés, akkor valószínű, hogy ő is inkább otthon maradt volna.

A parákat meg azt hiszem, elég jól kezelem, szoptatást is próbálom lazára venni, mindig úgy voltam vele, hogy ha tudok, tudok, ha nem elég, akkor szerencsére ott a tápszer. Öltöztetéssel bajban vagyok, azt sem tudom, én mit vegyek fel, nem hogy a gyerek, de mindig arra gondolok, hogy ha fázik, akkor sírna. Tisztaságra próbálok ügyelni, sterilizálom a cumisüvegeket, de mittudomén, nem fertőtlenítem állandóan a játékait. Azért mikor ma a tornán azt láttam, hogy hatalmas lelkesedéssel rágja és nyalja a jógamatracot, akkor lesápadtam, azért az nekem is hardcore. És februárban elutazunk pár napra Barcelonába, izgulok persze, kicsike hogyan fogja bírni, de majd lesz valahogy. Szóval azt hiszem, nem vagyok parázós.

Viszont.

Biztos nem segített, hogy a doki is nyúzott a gyerek súlyával, de most elkezdtem utánajárni, hogy egy ekkora baba kb mennyit eszik, és az enyém körülbelül feleannyit, mint kéne. Olvastam valahol, hogy mikor már az étkezések jó része ki van váltva pürés kajákkal, akkor is szüksége van 500 ml tej/tápszerre a szervezetének. Ezen jót röhögtem, mert vannak napok, amikor a kislány összesen nem eszik ennyit, pedig naponta ötször még tejet/tápot kap és csak egyszer pépeset. Vannak alkalmak, amikor tényleg, de tényleg alig eszik. A pépes cuccokat jól fogadja, szereti, de azon kívül kb fényevő lett. Persze lehet étvágytalan a foga miatt, meg lehet ez alkati kérdés. A súlya továbbra is nő, jó a kedve, mosolygós, alszik éjszaka, de ettől még tényleg azt hiszem, hogy előttem fog elsorvadni és éhen halni. Próbáltam egy csomó mindent, ingerszegény környezetben szoptatom, hogy ne vonja el semmi a figyelmét, ha keveset evett, akkor megkínálom táppal is, de nem kell neki. Van egy röhögő gyerekem, én meg azon aggódom, hogy éhen fog halni.

Szóval én sosem értettem azokat a szülőket, akik túrórudival és chicken nuggets-szel etetik a gyereket, mert hogy azon kívül mást nem hajlandó megenni. Mi az, hogy mást nem, hát nem kap, ha éhes, meg fog enni mást is! De most már érzem, hogy ez egy ősi ösztön, ami szerint ha utódod van, akkor etetni kell, akkor is, ha nem kér, és te mindent elkövetsz, csak egyen már végre valamit. Azt hiszem, ez sosem múlik el, ezért nyomatják a nagymamák is felnőtt unokáiknak, hogy "egyéééé még!"

A hetet betegséggel kezdtem, vagyis inkább folytattam. Már pénteken sem voltam jól, de szombaton családi program, vasárnap a meg már említett táncpróba volt, így hétfőn még mindig ott tartottam, hogy nem vagyok jól. Évente kétszer általában lebetegszem, viszont néhány neocitrannal kipihentem pár nap alatt. Sajnos olyat most nem használhatok (meg egy csomó minden mást sem), toltam a forró fürdőt, inhalálást, de aztán végül két nap szobafogságra ítéltem magam. Úgy voltam vele, hogy még jól is jön, horgolok, nézek néhány filmet, punnyadozgatok, kihagyom a tornát, de hát nem probléma, jól elvagyok, a gyerek még nem igényli annyira a programokat. Hittem én. De azt hiszem, hogy unja a képemet, többször előfordult már, hogy nyűgöske volt egész nap, aztán átjött valaki, és akkor meg ment a vigyorgás ezerrel, és lőn, boldogan eljátszott egyedül. Valszeg már az is feldobja, ha beszélget valaki körülötte, de egyedül magamban értelemszerűen nem beszélek annyit. Na, kedd estére azért már eléggé befordultam, nem gondoltam volna, hogy a babás tornák tényleg ennyit hozzátesznek a közérzetemhez. Mindenesetre a héten kimaradt mindenféle mozgásforma, holnap a jógán tuti meg fogok halni.

De a lényeg, hogy bevált, csütörtökre semmi bajom sem volt, péntekre meg annyira felpörögtem, hogy húslevest és pörköltet csináltam, amit aztán lefagyasztottam, hogy alkalomadtán gulyáslevest csináljak belőle. Anyámat ezért kiröhögtem volna egy éve, persze, majd levest csinálok, marhaság, meg persze, majd pörit, minden, ami 30 percnél tovább tart, az felesleges faszkodás, punktum. Komolyan, húsleves, egészen felnőttnek érzem magam. Ja, és vettem egy egész csirkét, amit enkezemmel daraboltam szét, született hentesnek érezem magam.

Pénteken egyszerre volt céges és táncos karácsonyi parti. Majdnem bajban voltam, hogy mi legyen, melyikre menjek, aztán kiderült, hogy a céges karácsonyra nem vagyok meghívva :D :D felajánlották, hogy becsempésznek, aztán kiderült, hogy nem lesz kaja :D :D :D szóval nem volt nagy dilemma.

Szombat este meg a MüPába mentünk, megnéztük A meztelen bohócot. Eddig a Trafóban láttunk hasonlót, mármint újcirkuszt, ott a díszlet sokkal minimalistább volt, de az események jobban pörögtek, itt meg grandiózusabb volt a látvány, de lassabb is, hosszú átkötések voltak, hiszen idő kellett mindent átrendezni. De nagyon tetszett, kár, hogy majdnem elaludtam az első felvonás alatt (sötét + meleg + andalító zene), de aztán dobtam egy presszót. Baromi jól néztek ki az artisták, és elnézést a tárgyiasításért, de nem csak a testük, hanem mindenki nevetségesen jóképű is volt emellé, én tényleg nem tudom, hogyan hozták ezt így össze.

Vasárnap táncpróbára mentem, és az apjával hagytam a gyereket fél 10-től délután 2-ig, ami azért nem egy hosszú időszak, de férjem még sosem volt kettesben a gyerekkel ennyi időre, hacsak azt nem számítjuk, mikor fektetés után elmegyek valahova (de akkor meg alszik). Miután reggel elmostam és sterilizáltam a cumisüvegeket, megfőztem és pürésítettem lányom ebédjét, fejtem, na szóval ezek után kérdeztem délután a férjemet, hogy milyen volt a nap. Hát hogy így elégé szét volt szabdalva, mert hogy felkelt a gyerek, és akkor behozta, vetkőztetés (erkélyen alszik), és akkor nemsokára meg is éhezett, és evés, pelenka, akkor megint kicsit letette, de aztán hamar el is álmosodott megint, és akkor öltöztetés, és ki az erkélyre, és mire térült fordult, addigra megint ébren volt, és kezdte elölről. Hát eléggé röhögtem, hogy no shit! De most már asszem vágja, hogy sokszor miért nem megyek sehova, és miért nem megyek el csak úgy sétálni a picinnyel. És még egy baromi nyugodt, vidám gyerekünk van, aki viszonylag hamar elalszik (bár ma 40 percen keresztül tologattam a babakocsiban), amikor ébren van, akkor általában tök jól elzúz egyedül, ha mégsem, akkor csak át kell költöztetni a kanapéra, és az már elég környezetváltozás, és akkor megint elfoglalja magát. Meg alapvetően egyszerű a megoldóképlete, ha nyűgös, akkor csak végig kell gondolni, hogy mit csinált régebben: evés vagy alvás? Ha most kelt, és nyíg, akkor éhes, ha nemrég evett és nyíg, akkor álmos.

Nem akarok itt mártíranyáskodni, mert tök jó életem van a kicsike mellett, egy csomót tudok pihenni is, de ezen tényleg jót mosolyogtam, hogy hát nem nagyon csinált a férjem mellette semmit, mert hát mindig volt a gyerekkel valami dolog. Tény, hogy a halogatásról nagyon le kell/kéne szokni. Nekem is mindig végig kell gondolnom, hogy mit akarok csinálni, és azonnal nekiülni, még akkor is, ha 10 perceim vannak rá, és öt részletben jutok a végére, különben tényleg semmire nem jutok, de közben meg szeretnék főzni meg mosni meg ilyenek, és nem este, fektetés után akarom ezeket csinálni.

Ja, és hát nekem meg egy áldás volt néhány órát úgy eltöltenem, hogy közben nem fél szemmel és fél füllel a lányomon vagyok.

Amúgy ebből a próbából volt némi feszültség, pedig én tökre liberális meg felvilágosult meg minden házaspárnak gondolom magunkat. Amikor szóba került, hogy lenne ez a háromórás próba vasárnap, akkor ment a duzzogás, hogy alig vagyunk együtt, és a hétvégén lehetnénk, de erre hétvégén próbára megyek, hurrdurrhurr. Ezt enyhén szórakoztatónak találtam, mert valahogy csak akkor fontos a közösen eltöltött idő, ha ő ráér, de ha neki dolga van, akkor persze dolga van, nem tudunk együtt lenni. Csak az elmúlt fél évben volt külföldön a lányát látogatni, aztán céges, ott alvós utakon, tréningeken, két céges buliban, meg vidéken a szüleinél is egy csomót aludt (mikor itt volt a lánya), ami mind OKÉ, mert persze, munka, meg a nagyobbik lánya, és tök megértő vagyok. De mikor a tréning után együtt vacsora van, meg piálnak hajnali 1-ig a kollégákkal, a céges buliban meg 4-ig, meg a szüleinél fél 11-ig alszik hétvégén, akkor kibaszottul irigy vagyok és marhára bírom magam sajnálni, mert mikor lesz olyan, hogy én addig aludjak, ameddig bírok, meg úgy maradhassak ki hajnalig, hogy nem az jár a fejemben, hogy a gyerek meg majd mikor fog kelteni, vagy sőt, egyáltalán úgy aludni, hogy nem ébredek fel minden zajra, hogy vajon a lányom ébredt-e fel, vagy csak álmodtam a hangot. Hú de felhúztam magam megint, a picsába már. Na de az a lényeg, hogy innen levezettem neki, hogy bár tényleg nem tudunk akkor együtt lenni, de nekem fontos, hogy időnként úgy töltsek időt az saját szarjaimmal, hogy csak arra figyelek, és közben ne arra gondoljak, hogy ő otthon duzzog, meg különben is, neki sem fog ártani, ha pár órát kettesben tölt a gyerekével.

Hát ennyi.

Aznap, amikor betöltötte a 6. hónapot, elkezdett a térdén rugózni, két napja torokhangon hörög, mint valami kis vadállat, ma pedig észrevettem, hogy kijött az első foga.

Ki akartam próbálni egy gesztenyés desszertet, amiben a megfőzött, megpucolt gesztenyét cukorszirupban fel kell főzni, majd hagyni állni egy napot, majd megint felfőzni, megint hagyni állni stb és ezt még néhányszor pár napon keresztül addig, míg magába nem szívja a szirpuot. Nem tudom, miért, de jó ötletnek tűnt, vettem 70 deka gesztenyét, bevagdostam (anyád), megfőztem, férjemmel hosszú kínlódással megpucoltuk (ANYÁÁD), harmadát sikerült egészben kiszedni, a maradék eltört a picsába (ANNNYNnnnnnggh). Erre kiderült, hogy lehet kapni hántolt, főtt, gyorsfagyasztott gesztenyét.

What a time to be alive.

Kérdezte egyik táncostársam óráról hazafelé, hogy milyen otthon, meg hogy érzem magam. És tényleg, hogy érzem magam?

Az első két hónapban nyomasztott a "haszontalanság" érzése, hogy úgy éreztem, semmi értékeset nem csinálok. Aztán ez nem tudom, mitől változott meg, azt hiszem, hozzászoktam, hogy mindent lassabban csinálok. És tényleg, régen mindent összelogisztikáztam, elterveztem, ledaráltam, most meg.

Reggel 7 körül ébreszt a gyerek, megszoptatom, hentergünk az ágyban, visszaszunnyadok mellette (addig ő lenyűgözve piszkálja az ágyneműt), nyomkodom a telefonomat, aztán rendbe teszem, és teszem is ki az erkélyre az első alvására. Akkor én is felöltözöm, megkávézgatok, reggeli, ha tornázós nap van, akkor elindulunk, ha nem, akkor pakolgatok, előkészítem a pépes kajáját. Aztán felkel, etetek, vagy amikor ugye tornán vagyok, akkor előtte/utána etetek, torna vége, haza, dél van, mire hazaérek, mert még boltba is beugrom. Leteszem őt aludni, megebédelek. Heti kétszer főzök valamit, azt délután szoktam, vagy ha nem, akkor találkozom barátnőmmel egy kávéra, vagy a férjemhez beugrom, és leszalad egy kávéra velem, ez kb heti egyszer van. Azért oda is odamenni 20 perc, vissza 20 perc, szóval egy óra simán elmegy arra, hogy beugrom hozzá. Ezután felgyorsulnak az események, mert a délutáni (szám szerint harmadik) alvása után fél 5 körül uzsonna, közös játék, olvasás, kanapén hentergés, férjem is egy ponton megjön, fél 7-kor meg fürdetés, 7 után miénk az este, vacsora, filmezés, ilyesmi. Az utóbbi hetekben ismerőseimnek vállaltam horgolást, sünik, baglyok, kesztyűk, szóval azt is csináltam esténként.

Szóval nem történik sok dolog, de az legalább sok időt elvesz, meg én is érzem magamon, hogy lustulok, lassulok. Ezt régebben munkában is észrevettem: ha sok a dolgom, akkor pörögnek egymás után a feladatok, ha kevés, akkor azt a keveset is végtelenségig tologatom. Kedden el akartam menni postára, de ahhoz fel kell öltözni, ki kell várni, míg felébred a gyerek (postára nem lehet babakocsival menni), belepakolni a csatosba, és kilépni az utcára, brrr. Amúgy két sarokra van innen. Szóval másnapra halasztottam, mert akkor amúgy is megyek valahova, és akkor azzal a lendülettel a postára is be tudok ugrani. A torna az más, arra bejelentkezem, időpontra megyek, de muszáj minden bevásárlást elintéznem tornáról hazafelé, mert ha egyszer hazamentem, akkor nincsen kedvem újra elindulni. Lehet, hogy ez a hideg miatt is van, mert macerább elindulni, nem tudom. Táncra is szenvedés elmennem, pedig imádom, és szeretek ott lenni. De 7-kor kell elindulnom itthonról, pont, mikor már letesszük a kicsikét, nekem meg a fürdetéshez már az kapcsolódik, hogy na, enyém az este, nyugi van, erre felöltözöm, és elindulok a sötét hidegbe, fúj, de utálom.

Szóval fura ez, de egyelőre nagyon élvezem, és próbálom kiélvezni, hogy a kicsike még ilyen sokat alszik, meg ilyen jól elszórakoztatja magát itthon. 

Annak örömére, hogy a kiscsaj betöltötte a hat hót, nekem megjött a menzeszem. Mikor mondtam férjemnek, akkor azzal viccelődött, hogy akkor szuper, neki is lehet állni a következő babának. Jót nevettem (és szörnyülködtem) rajta, de aztán belegondoltam, hogy egyre több ismerőstől hallom, hogy 15-18 hónap korkülönbséggel születtek gyerekeik, és bár az első másfél év szar, utána nagyon egymásra találnak és nagyon könnyű velük. 15 hónap... az azt jelenti, hogy most teherbe kéne esnem. És bár nagyon nagyon szerettem a terhességet, mégiscsak JESSZUS, nem, ehhez lehet, hogy most még annyira nincsen kedvem.

Köztem és testvéreim között 9 és 7 év a korkülönbség, anyum kb egész életében gyereket nevelt, testvéreimmel nem nagyon találtunk egymásra. Meg az is kérdés, hogy akarok visszamenni dolgozni két gyerek között? Ha igen, akkor legalább egy évet kéne. De nem akarom egy éves korában bölcsibe adni a picinnyt. Annyira meglepően könnyű most itthon ezzel az eggyel, nagyon élvezem, és szeretném is még kiélvezni. Szóval itt tipródom, nem gondoltam volna, hogy ez a kérdés ennyire hamar aktuális lesz.