AnnGel blogja

Vannak gyerekek, akik nem vesznek a szájukba mindent, nem nyalják fel a padlót és nem eszik meg a szalvétát. És van a lányom, akit most azon kaptam, hogy a radiátort nyalogatja.

Jaj, az nagyon érdekelne, hogy ki rakta ki a blogot facebookra, meg miért, annyit látok, hogy egy csomóan kattintottatok onnan tegnap.

Délelőtt babajelbeszéd tanfolyamra mentünk, most volt az első alkalom. Még anno egy kolléganőm mesélte, hogy a gyerekével jelelt, és mennyire király, mikor a még beszélni nem tudó gyerek el tudja magyarázni, hogy mi érdekli, mit szeretne, és nem tanácstalanul nézed, hogy most vajon mit akar. Nem hittem volna el, hogy ez tényleg működik, ha ő nem mesél róla.

Aztán ez annyira kimerítette a kicsikét, hogy elaludt hazafelé menet, így ha már úgysem siettem, akkor sétáltam kicsit, nagyon szuper idő volt, meg beugrottam férjemhez ebédelni. Persze közben felébredt a picinny, és éhes volt, úgyhogy hazafelé menet vaktában adogattam hátrafelé a rágcsát, a gyerek meg boldogan morzsált a hátamon, meg legalább nem halt éhen ebédig (reális veszély).

Délután próbám volt a tánctanárommal, végigcukulta az egészet, hazafelé elkanyarodtam a Duna-part felé azzal a nem titkolt szándékkal, hogy esetleg alszik egyet közben (haha), de aztán nem. Leültünk a fűbe zúzni, sütött a nap, lágy szellő, hátamon nyálas morzsadarabok. Most meg már végre hazaértünk, este pedig megyek vacsorázni volt kollégákkal. Asszem eléggé röhögni fogok, mikor megkérdezik, hogy nem hiányzik-e a munka.

Egy hétig voltunk mindketten egészségesek a kicsikével, erre én meg benyaltam valami hasmenős hányós lázas szart két napra, a fejemet nem tudtam megemelni, nem hogy a gyereket. Persze közben 20 fok lett, ki tudtam élvezni, persze.

De előtte minden oké volt, szombaton összejött a család, nagyszülők mindkét részről, elmentünk svédasztalos étterembe, a gyerek cukin elrágcsálódott egy rizskorongon, ettünk ebédet, ittunk kávét, mindenki beszélgetett mindenkivel, de fél 4-kor már otthon voltunk, mindenki elhúzott a vérbe, nem volt rumli utána, nekem ez maga a boldogság.

Vasárnap meg Szent Patrik napi felvonulásra mentünk, utána meg kávézás, sütizés, a gyereket a sálammal kötöttem oda egy székhez (mert kreatív vagyok), nagyon jó fej, hogy ilyen lelkesen asszisztál ezekhez a programokhoz. Lenyúlta a süti mellől a banánt, meg nyalogatta a teáskanalat. Amúgy baromi vicces, hogy nem is olyan régen még egy kis újszülött béka volt, aki fókuszálni sem tudott rendesen, most meg nem lehet megenni előtte egy banánt, mert kiabál és teper, hogy ezt mégis hogy képzelem, hogy nem adok belőle.

Amúgy mostanában azt találta ki, hogy nem alszik délután, de közben a hacacárét elvárja, megetetem, függöny elhúz, be az ágyba, kap egy kis tápot, majd inkább matat egy picit a szobájában, de nem alszik. Általában egy órán keresztül játsszuk ezt, amikor hangosan kiabál, akkor bemegyek kicsit dajkálni, de a vége mostanában az, hogy 5-kor feladom, és kihozom. És utána amúgy tök boldogan játszik, pakol, látszik rajta, hogy nem friss, de nem is nyűgös. Ki érti ezt.

Nincsen jobb az egészséges gyereknél, de komolyan. Már kórházzal meg mellkasröntgennel fenyegetőzött a doki, mert egy hét spray meg négy nap antibiotikum után sem javult még, erre egyik napról a másikra  jobban lett, és pár napra rá elhagyhattuk a gyógyszert. Az antibiotikum is egy tortúra volt, mert csak egyszer lehet átverni különböző módszerekkel (kicsi, de nem hülye), de a végén már orrbefogós, sírással belélapátolós módszerrel dolgoztunk.

Nagyon jó volt az időzítés, mert szombatra Lóci játszik koncertjegyet vettem, persze a beteg, négyóránként gyógyszerezendő gyereket nyilván nem hagytam volna anyámékra, de pont előtte meggyógyult, úgyhogy el tudtunk menni. És ez volt az első alkalom, hogy a gyerek a nagyszülőknél aludt, szóval adtam is neki rendesen, hajnali kettőre értünk haza. Engem eléggé megviselt a különalvás, álltam a kiságya mellett és bőgtem, reggel nem tudtam sokáig aludni, fetrengtem, majd 9-kor felvertem a férjem, hogy menjünk már a kislányért.

Iszonyú izomlázam van, betegeskedés miatt kihagytam két hét tornát, és bár táncra eljártam, úgy tűnik, hogy teljesen máshogy mozgat meg. Most voltam a héten kétszer is, mindenem fáj, milyen már ez.

Meg mi van mostanában? Jövő héten fellépés a Szimplában, tavaly áprilisban voltam színpadon utoljára, izgalmas lesz. Elolvastam Tóth Krisztinától az Akváriumot (kortásmagyar, 50-es évek, főzelékszagú gang, mindenki boldogtalan, de én szeretem az ilyet), meg Carey-től a Kiéhezetteket (The girl with all the gifts) (zombis, de mégis más, film is lett belőle, időnként túl brutális, máskor túl young adult, de izgultam a végén). Most Gaimantől olvasom a Norse Mythology-t, ami azért jópofa, mert ezeket a sztorikat a Mítoszok és Legendák sorozatban megjelent Vikinges kötetben olvastam utoljára, gyerekként is nagy kedvencek voltak, de aztán sosem mélyedtem bele a témába.

Sorozatokból Big Little Liest nézünk éppen, meg Americans második évadot, filmek terén meg utóbbi időben Doctor Strange-et, Moonlightot, High-Rise-t, és The girl on the train-t.

Holnap lesz egy éve, hogy abbahagytam a munkát. Egy év! Nem tűnik annyinak, még mindig emlékszem, melyik projektem hol tartott. Azt gondoltam volna magamról, hogy ilyenkor már unni fogom, és akarnék visszamenni, de egyelőre a hideg kiráz a gondolattól. Pedig szerettem a munkámat, de nem tudom elképzelni, hogy beadjam a kicsikét bölcsibe, én meg megint teszteléseken stresszeljem magam. Sokszor hallom, hogy nők mennyi mindent feláldoznak a gyerekért, én meg pont azon gondolkodtam, hogy én meg szerintem semmit. Jó, nem voltak extrém hobbijaim, októberben visszamentem táncolni, barátaimmal most is tudok találkozni, és szerintem életemben nem voltam olyan fitt, mint most, mert heti háromszor járok babás jógára. Ja, meg utaztunk is. Szóval jó most az élet, meg kényelmes, bármennyire is jó fejek a kollégák és izgalmas a munka, nem állok még készen rá.

Egy kicseszett faluban élünk, legalábbis ezt éreztem, amikor a gyerekorvosi rendelőben összefutok azzal az anyukával (plusz fiával), akivel együtt járunk tornára. Múlt hét szerdán is spanoltak a gyerekek, az enyémen csütörtökön diagnosztizálták a hörghurutot, az ő fia vasárnap kezdett el köhögni. Süllyedek el.

Viszont ma történt velem az eddigi legviccesebb beszólás, amit fiatal építőmunkástól kaphattam, aki azért kiabált le két emeletet hozzám, hogy tudassa velem, meg fog fázni a gyerek, hát nincsen rajta sapka. Fuck the stereotypes.

A legutóbbi bejegyzés óta találtam új helyet a babakocsinak, úgyhogy egy kicsit jobban érzem magam, meg megfegyelmeztem magam, hogyha egyszer nekiállok valami házimunkának, akkor fejezzem már be az összeset. Így csak egyszer kell magam rávennem, nem ötször. Amúgy az is a probléma, hogy annyira túl akarom logisztikázni, hogy végül megbénulok. Tiszta edények vannak a mosogatógépben, de tele van szennyessel a pult, elkezdek kipakolni, jaj, de előbb be kéne raknom egy mosást (hogy az is haladjon), de azelőtt inkább egy kenyeret kéne betennem a sütőbe, különben nem sül meg estére, a kenyérsütéshez hely kell, ami nincsen, el kéne pakolni a koszos edényeket, de nem tudom, mert tiszták vannak a gépben. Egy végtelenített loop vagyok, egy önmagára hivatkozó cella az excelben.

Szóval elhatároztam, hogy mindent azonnal megcsinálok, két napja tartom is, ma kicsit elgyengültem, mert órákig húztam, hogy nekiálljak főzni és sütni. Aztán mikor meg nekiállok, akkor meg elkap a hév, és új kenyérreceptet próbálok ki, meg ilyenek, de elkezdeni mindig nehéz.

Érdekes, hogy ennek is látom az evolúcióját. Évekkel ezelőtt képes voltam éhesen elpakolni, mosni, kiteregetni, mosogatni stb, és majdnem éhen haltam, mire végre nekiálltam vacsorázni. Úgy éreztem, hogy a vacsorázás egy jutalom, és akkor kerülhet rá sor, ha már minden mást megcsináltam előtte, és így nem nyomaszt az elvégzendő feladat (anyám-féle hozzáállás). Aztán megismertem a férjemet, aki nem értette, hogy mi múlik ezen a 20 percen, amíg eszünk valamit, és igaza is van. Rájöttem, hogy ha ki vagyok purcanva, és jól esne leülni kicsit a kanapéra, akkor leülhetek, és a feladatok megvárnak, ráérek később.

Ebből jutottam el valahogy az örökös halogatásig, amiből az van, hogy két napja nem pakoltam el a gyerek összehajtogatott ruháit a szekrénybe (mindig akkor jut eszembe, amikor alszik, és akkor nem tudok pakolászni körülötte), meg képes vagyok a szárítóból kipakolt cuccot napokig nem összehajtogatni. Leírni is szánalmas, ezen változtatni akarok.

Lehet, hogy a front, vagy a folyamatos betegeskedés, vagy csak simán most telítődtem, de rettenetesen megutáltam az ismétlődő házimunkát. Jól van, eddig sem szerettem, meg hát ki szereti, de most már annyira meguntam, hogy állandóan halogatom, de közben utálom, hogy halogatom, és mikor végre megcsinálom, akkor örülök neki, hogy rend van és fegyelem. Ja, és persze közben bűntudatom is van, hogy mennyire lusta vagyok, hiszen jár ide kéthetente takarítónő, van robotporszívónk, szárítógépünk, szóval nagyon könnyű dolgom van, és mégis. Naponta háromszor előpakolom a gyerek kajáját, kanalát, előkéjét, evés után eltakarítom a püréket, maradékot, letörlöm azt, amit összekent, pakolok mosogatógépből ki és be, mosás, hajtogatás, valahogy mindig van kiszóródott tápszer a pulton, állandóan kezet mosok, amitől meg kiszárad. És akkor még főzök magunknak meg a kicsikének is, igaz, csak kétnaponta, de mégis úgy tűnik, hogy állandóan pakolok vagy törölgetek. Hú, mennyire first world problem ez. Azt hiszem, nem a feladattal van a probléma, hanem hogy úgy érzem, semmit nem ér, mert állandóan újratermeli magát. És minden csak öt perc, de valahogy mégis hopp, eltelik egy óra, és a kislány már ébren is van.

A másik, hogy kezdenek mindenhol gyerekcuccok lenni. Persze ez is teljesen normális, és nem is a játékokról van szó, mert azokat két perc visszarakni a polcokra. Hanem van babakocsi, autósülés, etetőszék, járóka, és most elkuncsorogtam bátyámtól a babakarámot. A babakocsit van, hogy hetekig nem használom, de nem igazán van tárolónk, ahol tarthatnánk, meg nem is akarnám. Az erkélyre ki lehetne tenni, de végül is elfér az étkező sarkában csak hát szem előtt van, és nem túl elegáns. Etetőszék egyértelmű, hogy naponta többször kell, autósülést nem akarom a kocsiban tartani, mert a kocsi nem mindig parkol nálunk, és tuti, hogy belefutnánk olyan szituációba, hogy a nagyszülőkkel mennénk valahova, de jaj, az autósülés a férjem kocsijában van. A járókát nagyon szeretem én is meg a kicsike is, ki van nyitva az ajtaja, és valamikor visszamászik játszani. De amikor nem szeretném, hogy elcsászkáljon, akkor elzárom a bejáratát, akkor is simán eltölt benne annyi időt, hogy nyugiban megreggelizzünk és összekészüljünk a fürdőben, és nem ver a frász, hogy közben a bakancsom talpát nyalogatja (true story). Ezen kívül a nap végén csak behajítom a játékait, és már rend is van. Ezt viszont kiválthatjuk végül is a babakarámmal, amennyiben össze tudjuk szerelni, és akkor azt csak elpakoljuk este (feltéve, ha egyszerű a szerelése), a játékoknak meg szerzek egy dobozt, és abba pakolom el őket esténként. És akkor nem is kell a járóka, eggyel kevesebb cucc, hm. Annyira nem reménytelen a helyzet. De babakocsi és etetőszék még nagyon sokáig kell, és ha lesz még egy gyerekünk, akkor tényleg évekig így fogunk élni. Gondolom másoknál is kicseszett káosz van, ezzel vigasztalom magam.

Nehezen álltam meg röhögés nélkül, hogy péntek este a moziban a mellettünk ülő pár férfitagja felháborodva kommentálta barátnőjének, hogy nem tudta, hogy a Moonlight az ilyen buzifilm, meg hogy miért kell ebből is (?) melegtémát csinálni. Pedig amúgy nagyon kis visszafogott jelenetről beszélünk, ez nem egy Idegen a tónál, ahol azért én is megakadtam, mert nem gondoltam volna, hogy ez ennyire explicit lesz.

Amúgy meg betegek vagyunk ismét, mármint ez nem amolyan "kinőtt a fogacskánk" jellegű többesszám, hanem én is meg a baba is. Azt hiszem, szerdán volt a mélypont, amikor gyerek is sírt, én is sírtam, amitől ő még jobban kétségbeesett, és hergeltük egymást. Mindenesetre elvittem orvoshoz, kicsit szabadkoztam is, hogy nem tervezem minden náthával elhozni, csak sokadszorra újul ki, és most már aludni sem tud tőle rendesen. Kiderült, hogy hörghurutja van, ha rosszabbul lesz, akkor kórház, meg vegyek valami cuccot, amivel be tudom lélegeztetni a gyógyszert a kicsikével, ami persze hiánycikk, mármint maga a segédeszköz, három gyógyszertárba loholtam el zárás előtt, rajtam egy köhögő gyerekkel, mire sikerült megvennem, kiborultam a végére. Ja, és éjszaka kétszer is kelteni kell a gyereket a gyógyszer miatt, szerencsére hamar visszaalszik, én már kevésbé, csak fetrengek hajnalig, mert kapar a torkom, be van dugulva az orrom, meg állandóan szomjasnak érzem magam.

Szombaton sütött a nap, felvettem a robotmintás leggingsemet, és kabát nélkül indultam el otthonról. Táncpróbán voltam, barátnőmmel ebédeltem, nem siettem sehova ebben a tavaszi időben. Hat egész órát töltöttem gyerek nélkül, nagyon jó volt, hogy nem kell fél szemmel folyamatosan őt figyelnem. Persze ettől még állandóan rá gondoltam, de nem is gondoltam volna, hogy ez ennyire jól fog esni.