AnnGel blogja

Péntek óta folyamatosan blogot akarok írni, egy félig kész könyvkritika pihen a gépen, egy teljesen kész a fejemben, nem beszélve az 1000+-os readeremről, megírandó cikkekről, szakdolgozatomról, jajajaj.

Legnagyobb meglepetésemre itthon azzal fogadtak, hogy van két kiscicánk. Anyjuk elpusztult, Öcsém meg ideszoktatta őket, és most vannak. Anyum nem igazán szeretné megtartani őket, én túl keveset vagyok az albérletben (ami egy félszoba) a macskatartáshoz, Apasim albérletébe pedig nem vihetünk állatot. Ha valaki a képek alapján ellenállhatatlan vágyat érez irántuk, akkor meg tudom oldani, hogy felvigyem őket Pestre (jelenleg Veszprémben vannak).

Lányok, fogalmam sincsen, mennyi idősek, oltva nincsenek, eléggé lesoványodtak, de egészségesnek tűnnek. És aranyosak.

Valaki fogadja őket örökbe, bár kertes ház meg minden, nem bízom a családban annyira, hogy gondjukat viselné. Anyu nem szereti őket, Apu nem ért hozzájuk, Öcsém meg felelőtlen. A szívem szakadna meg, ha bajuk esne.

Túl nagy elvárásokkal ültem be erre a filmre, és így csalódtam is. Ha nem olvasok/nézek meg semmit sem mozizás előtt, akkor az a baj (lásd Inglorious Basterds), ha meg igen, akkor meg az. Nem könnyű velem. Megfogalmazni nem tudom, mit, de mást vártam, ezzel magammal szúrtam csak ki. Ennek ellenére a történet megérte a rá szánt időt és pénzt, sőt, többször nézendő.

Maga az alap ötlet zseniális: végre egy olyan alienes film, amiben nem elfoglalni jönnek a Földet, nem harc a céljuk, egyszerűen csak itt (vagyis Johannesburgban) szenvedtek "hajótörést", és nem tudnak tovább menni.  A film egészen reális képet fest arról a helyzetről, hogy mi történik, mikor néhány nem várt idegen egyszer csak itt van, és kezdeni kell velük valamit*, mert rájuk gyújtani a telepet egyszerű, de nem túl humánus.

Érdekes volt, hogyan változott a véleményem a történet folyamán. és ezt hogyan érték el a készítől: az elején emberpárti voltam, és a rákok végtelenül ellenszenvesnek tűntek, hiszen hangosak, mocsokban élnek, primitívek. Aztán van egy olyan pont a történetben, ahol ez megfordul, és azon vettem észre magam, hogy az idegeneknek drukkolok.

Bár vannak benne klisés jelenetek, amitől az arcom kapartam (tegyük már tiltólistára a "menj tovább nélkülem, hagyj itt" jeleneteket, köszönöm), maga a sztori közel sem az. Folytatást sejtet a történet, amiről nem tudom, várjam-e vagy inkább féljem, mindenesetre amennyiben elkészül, mindenképp megnézem.

*A társasággal felvázoltuk a magyarországi változatot is, melyben a színesfém tolvajok egy hónap alatt szétkapják a hajót, illetve pályázatokat írnak ki az idegenek integrációjára, küzdenek a szegregációjuk ellen, az elnyert pénzt pedig lenyúlják.

Tegnap edzés közben megerőltettem a csuklómat, amitől persze rámtört, hogy „úristen, tönkrevágtam a sok gépeléssel, innentől mindig fájni fog, kímélnem kell, kötöznöm kell, nem szablyázhatok többé, öregszem, fájnak fognak az izületeim, tönkretesz az ülőmunka, ez a vég".

Megnyugtattam magam, hogy hülye vagyok, más is lelket öntött belém, és el is felejtettem ma reggelre. Most viszont ismét pánikolok, mert fáj gépelés közben.

Mit lehet ilyenkor tenni? Vegyek krémet, kenjem, fáslizzam?

Tegnap visszatértem a csapatépítő tréningről, túléltem, írtam is róla.

Terveztem, hogy alszom ma sokáig, erre nyolckor arra ébredtem, hogy fúrják a szomszéd radiátorát, és olyan hangja volt, mint ha a szobai radiátort cseszegették volna. Erre az egyre jó volt a tréning: egész hétvégén ezt hallgathattam volna, mivel most folyik a fűtéskorszerűsítés. De legalább megcsinálták az ittenit is, lehet már szabályozni a fűtést, ez teljesen hájtek így 2009-ben.

Azért jó, hogy az utóbbi két napban nem volt időm blogot írni, mert arról szólt volna, hogy 12 órája szopok az irodában, nem volt időm egyik nap sem edzésre menni, emiatt kövérnek érzem magam, csúnya a bőröm, narancsbőrös a fenekem, és mindenki menjen a. Valahányszor ilyesmit akartam posztolni, mindig pont kaptam egy kedves sms-t vagy e-mailt, ilyen barátok mellett nincs képem rinyálni.

Aztán kialudtam magam (praktikus ez a hétfő-kedd-csütörtökön dolgozás), a konzulensemmel egyeztettem szakdolgozat témát, Apuval elmentünk a KFCbe és beszélgettünk is, illetve belegondoltam, hogy tegnap adtam fel postán az első tökre saját projektet, igaz, nem teljesen egyedül csináltam, és kicsi is, meg rövid is, de az enyém, az én gyermekem, én írtam, én írtam költségvetést hozzá, fűztem össze, csomagoltam. És ez jó.

És nemsokára megyek moziba, talán most nem lesz bombariadó, így meg tudjuk nézni a District 9-t. Előtte még összepakolok, mert holnaptól délutántól csapatépítő tréningen leszek, szombat este ismét bekk.

Oltári büszke vagyok magamra, tegnap eldöntöttem, hogy átvatyerászom az összes cuccomat, mivel három éve alatt sok felesleges holmi gyűlt fel. Ezt már többször is elkezdtem, de mindig félbemaradt, így a motivációnak egy furcsa formáját alkalmazva kiborítottam minden ruhámat, jegyzetemet, egyebet a szoba közepére, és akkor tuti a végére érek. Háttérben szólt az American Dad, két óra alatt végeztem, lett néhány szabad polcom, szemetem meg annyi, hogy mikor levittem, a szomszédok azt hitték, költözöm.

Aztán olvastam sokat, mentem Mételyékhez borozni, voltunk sokan, ittam eleget, kaptam sajtmérgezést, hajnali 2-4 között megfejtettük a világot, a gazdasági problémákat, 5-re hazaértem.

Délelőtt semmittevés, délután társaság, ebben a három napban annyi programom van, mint amennyi három hét alatt szokott lenni. Valami hasonló kéne mindig.

Tegnap mosni akartam, de a mosógépnek rohadt szaga volt, így aztán nem, helyette kapott ecetet. Aztán csináltam magamnak kaját romlott alapanyagból, nem volt fura íze, akkor jöttem rá, hogy nem kellett volna, mikor megszagoltam később az egyik összetevőt. Még élek.

Ma azért jó, hogy nem terveztem edzésre menni, mert nem is értem volna oda melóból, így legalább nem voltam ideges, csak nagyon fáradt. Annyira, hogy tovább mentem metróval három megállóval a kelleténél, bár ebben biztosan közrejátszott Az időutazó felesége is. Aztán vettem könyvet (Stephen King - Blaze), beszélgettem az eladó sráccal Kingről, horrorról, Gyűrűk uráról, vámpíros könyvekről, fejőséváról, mire meghívott kávézni, én meg annyira utálok kedves embereket visszautasítani, hogy ilyenkor azt kívánom, bárcsak ne álltam volna vele szóba, akkor most nem bántanám meg. Eh.

Tegnap az jött rám, hogy biztos behalt a blog, mert már nem tudok írni, bár lenne miről, de a szavak nem állnak össze.

Most sem.

Heti egy órám van csak, amire be kéne járni, mert legalább ennyit foglalkozzak az egyetemmel, de nem, itthon ülök, manikűrözök, körülöttem bájos kupi, reggeli után (ami tartalmazott ecetes almapaprikát és joghurtot egyaránt, bajom lesz, érzem) meg legszívesebben visszaaludnék.

"Reggel nyolckor már elég hűvös van ahhoz, hogy kinyissuk az ablakokat. Vége a nyárnak" - arizonai rokon facebookon.

Este mikor befogtam a fülem a metrón, furcsán néztek rám, én meg nem értettem, hogyan tudja bárki is elviselni azt a fogig hatoló csikorgást két megálló között.

Mindig sajnálom a kutyust aki a "Az életre, Per Vivére! Kutyakajára is" hajléktalannal van. Meredten néz előre, és arra sem reagál, ha megsimogatják.

Mostanában apokaliptikus álmaim vannak, a városból csak részek maradnak meg, a többiről meg senki nem tud semmit.

Nincs több mondanivalóm.

Akartam írni arról, hogy mi mindennek örülök mostanában, de akárhogyan fogalmaztam, dicsekvésnek tűnt, azt meg inkább nem.