Tegnap az jött rám, hogy biztos behalt a blog, mert már nem tudok írni, bár lenne miről, de a szavak nem állnak össze.

Most sem.

Heti egy órám van csak, amire be kéne járni, mert legalább ennyit foglalkozzak az egyetemmel, de nem, itthon ülök, manikűrözök, körülöttem bájos kupi, reggeli után (ami tartalmazott ecetes almapaprikát és joghurtot egyaránt, bajom lesz, érzem) meg legszívesebben visszaaludnék.

"Reggel nyolckor már elég hűvös van ahhoz, hogy kinyissuk az ablakokat. Vége a nyárnak" - arizonai rokon facebookon.

Este mikor befogtam a fülem a metrón, furcsán néztek rám, én meg nem értettem, hogyan tudja bárki is elviselni azt a fogig hatoló csikorgást két megálló között.

Mindig sajnálom a kutyust aki a "Az életre, Per Vivére! Kutyakajára is" hajléktalannal van. Meredten néz előre, és arra sem reagál, ha megsimogatják.

Mostanában apokaliptikus álmaim vannak, a városból csak részek maradnak meg, a többiről meg senki nem tud semmit.

Nincs több mondanivalóm.