A hétvégén végül tényleg lemondtam minden baráti találkozót, de legalább meggyógyultam. Pénteken elintéztünk néhány dolgok, kaspót vettünk, meg rendeltünk új függönyt a hálóba. Utána hirtelen felindulásból elmentünk a városligetbe kiülős helyre enni valamit, mert éppen nem esett az eső, és hát kicsit csalódottan ültem, hogy ez hiányzott? Sorba kell állni a rettenetesen drága kajáért, és szívni a szomszéd asztalról átszálló cigifüstöt? Ez eddig is ilyen volt? Most már biztos vagyok benne, hogy a járványhelyzet visszafordíthatatlan változásokat indított el bennem.
Szombaton nagyrészt pihentem, sajnos az erkélyünk állandóan szeles, de rájöttem, hogy ha kitárom a kétszárnyú erkélyajtót, és leülök az ajtóba olvasni (tehát még a nappaliban maradok), akkor olyan, mintha kinn lennék! Csak szél nélkül. Így például zavartalanul hallgathattam, hogy valamelyik szomszéd egész nap fúr és flexel.
Aztán este visszakaptam a gyerekeket, akikhez ilyenkor végtelen türelmem van és imádom őket, és gyönyörűek, úgyhogy azt hiszem, mindenkinek megéri, ha másfél napot külön tölhetünk időnként.
Vasárnap elmentem velük az esőbe sétálni (mivel mostanában gyarkan esik, ezért ki kell találni valamit), gumicsizma, esőkabát, mentünk csigákat keresni, és megmenteni őket. Délután meg egész száraz idő lett, és a közeli játszótéren összefutottunk lányom egyik ovistársával, akiről kiderült, hogy amúgy kb legjobb barátok az oviban (jó tudni), és három házzal odébb laknak. Lényeg a lényeg, hogy ma vendégségbe megyünk, mert teljesen behülyítették egymást, hogy akkor holnap átmegyünk, ugye???? (közben lefutottuk a "ti kaptatok már oltást?" köröket) Én meg tökre be vagyok feszülve, mert férjem ma délután nincs is itthon, úgyhogy 1) egyedül 2) két (potenciálisan fáradt) gyerekkel 3) idegen helyre 4) idegen emberek közé fogok menni. Jaj. Majd délutánig összeszedem magam.
Ezt mondtátok