Azon röhögök, hogy az otthonülő lányom, akit Veszprémben alig lehetett elrángatni valahova, tegnap azon könyörgött, hogy "olyan szép az idő, menjünk sétálni!"", ki vagy te, nem is ismerlek.
Jó végre itt lenni, valahogy visszaáll a rend talán, jó így négyesben, kacsát sütöttem, játszótérre mentünk, délutánonként aludtam én is, aztán közös fagyizás. Összeszereltük az új dolgozósarok nagy részét is, lett egy monumentális asztalunk, ahol most már elfér a minden IS.
Lányom minden nap sírdogál azon, hogy vissza szeretne menni Veszprémbe, esténként vigasztalom az ágyban, "nem bánod, hogy rákönnyeztem a párnádra?" kérdezi egyik nap, jól van, szaggasd még a szívem. Meg voltam róla győződve, hogy alig várja az ovit, hétfőn a játszótéren összefutottunk ismerősökkel, és ott lecsapott a vele egykorú fiúra, és csak mondta mondta mondta mondta neki, és olyan boldog volt. Erre ma az oviban átölelt, és csak némán rázta a zokogás. Jaj.
Fiam most néhány napja azt csinálja, hogy felkel 6 előtt, iszik egy tejet, aztán ha befekszem mellé, akkor még visszaalszik 30 percet. Elég rosszul esik. Azt várom a bölcsitől, hogy talán jobban elfárad, kevesebbet alhat ott délután, és akkor megnő az éjszakai alvásigénye.
Szóval egyelőre így állunk. Férjem még egy hónapig gyesen, reggelente elviszem lányomat az oviba, ő a fiamat bölcsibe, én meg végre gyerekkiabálás nélkül dolgozom.
És ma jár le a próbaidőm!
Ezt mondtátok