Végre itthon.
Hiába hozott el a férjem már múlt hétvégén három bőröndnyi cuccot + babakocsit + futóbicajt, így is egy csomó dolgot kellett Veszprémben hagynunk. Az autózás alatt senkinek egy rossz szava sem volt, amit ritka, de biztos lenyűgözte őket, hogy mekkora kaland. Lányom napok óta azt mondogatja, hogy nem akar hazajönni, és sajnos nagyon rossz kedve volt aztán egész nap, de egy kis mesenézés megvigasztalta. Mi meg addig pakoltunk. Átválogattam a gyerekruhákat, bepakoltam az új szekrénybe (múlt hétvégén intézte a férjem, ikeába el, utána meg összerakta, mert egy hős), úgy élvezem, hogy végre elférnek a cuccaik.
Ja és persze mennyire hiányzott már a kanapénk! Meg az okostévénk! Végre nem az ágyon ülve fogjuk a laptopról nézni a kontentet, mint az elmúlt két és fél hónapban.
Van bennem egy ilyen fura érzés, mintha elszalasztottam volna valamit. Hogy jobban ki lehetett volna használni a Veszprémben töltött időt? Nem tudom. Például egyszer sem mentünk el sehova esténként, nem mintha bárhova lehetett volna, de amikor kinyitottak a helyek, sem mentünk. Persze értem, miért, hiszen fürdetésnél még ott kellett, hogy legyünk, fél 9-9 volt, mire mindenki elnyugodott, hát biztos, hogy utána én már nem megyek sehova. Csak szokatlan, hogy eddig valahányszor a szüleimnél voltunk pár napot, akkor este tuti elmentünk moziba vagy ilyenek, kihasználtuk, hogy van kire bízni a gyerekeket. Jó, végülis lehetett volna sétálni egyet kettesben időnként, de engem jobban tölt esténként a horgolás vagy az olvasás.
Na szóval itt vagyunk, mondtam lányomnak, hogy még két napig nem dolgozom, és ovi sem lesz, és itthon leszünk együtt!!! Amire bejelentette, hogy márpedig óvodába szeretne menni. Biztos unhatja már a fejünket. És még az idő is rossz lesz, eh.
Ezt mondtátok