A múlt héten egyszerre volt könnyebb, de közben fárasztó is, amikor három napig csak a fiammal voltunk itthon. Az jó volt, hogy alig volt konfliktus, meg csendesebbek voltak a napok, de amint végeztem a munkával, anyám teljesen kivonult a képből (érthető, ő volt egész nap a gyerekkel, nyilván unta már), úgyhogy a napom úgy nézett ki, hogy fél 7-től fél 9-ig gyerek, utána fél 6-ig munka, fél 6-tól este fél 9-ig gyerek, szóval fullosan rám maradt a délutáni szórakoztatás, hintáztatás (imádja, mi meg már nagyon unjuk), vacsora, fürdetés, fektetés. És persze még csak le se dőlhetek aludni délután, vagyis megtehetném, de azt az időt meg le kéne dolgoznom valamikor, de mikor. Szóval még nem sikerült eldöntenem, hogy mi a jobb, egyedül egy gyerekkel, vagy kettő felnőtt két gyerekkel.
Na mindegy.
Annyi fejlemény van, hogy május utolsó hétvégén visszaköltözünk Budapestre. Eredetileg úgy terveztük, hogy mivel férjem júli 1-től dolgozik, ezért ráérünk június közepén visszamenni, addig meglátjuk, hogy alakul a járvány. De annyira rohadtul elege van most már mindenkinek, hogy úgy döntöttünk, június 2-től mennek a gyerekek közösségbe, slusszpassz. Pedig úgy volt, hogy a bölcsivel ráérünk júni közepéig, de azt hiszem, mindenkinek jól fog esni a nyugi, férjem is kiheverheti ezt az elmúlt két és fél hónapot. Nekem már be kellett írnom, hogy mikor megyek szabira, és nem is nagyon változtathatom most már meg, úgyhogy kivettem július első két hetét, szóval azt az időszakot, amikor ő visszatér melóba. Jó esetben azzal töltöm, hogy otthon csinálom a nagy semmit (legalábbis 9 és du 4 között, mert utána gyerekek), rosszabb esetben valami bölcsis takonykórból gyógyítom a kicsit (de akkor meg milyen szuper, hogy nem táppénzezéssel meg stresszel kezdjük a munkába való visszatérést).
Szóval ez most eléggé felvillanyozott, végre hazamegyünk.
Ezt mondtátok