Már a második heti edzésprogramot tolom futásnál, tudok másfél percet egyben futni, bámulatos.
Ma megjött a kettlebellem, úgyhogy bejelentkeztem az edzőmhöz online órákra. Hogy ki fogom magam gyúrni!
Aztán csak a szokásos dolgok vannak, hétköznap munka, hétvégén napsütés, séta a patakparton, láttunk gyíkot, a gyerekek felváltva rohadt cukik és elképesztően idegesítőek. Lányom 6 hét ittlét után kezd ismét visszahúzni hozzám, nem csak a mama kell, szóval ma beült mellém dolgozni, rajzolgatott az asztalnál én meg kapáltam a GDP-t, és tényleg hagyott dolgozni, rendkívül édes volt. Megkérdezte, hogy miért itt dolgozom, miért nem megyek el itthonról, és hogy akkor most mindenki otthonról dolgozik? ("csak más szobából?"), meg anno az apja miért ment el dolgozni, ha én most meg nem. Rohadt jól érvel amúgy, nagyon bírom, mikor leáll vitatkozni meg észt osztani, meg tök valid javaslatokat tesz problémák megoldására (pl nem akarok a sétára magammal cipelni valami játékot, akkor előveszi a saját hátizsákját, hogy akkor ő bepakol oda, és viszi magával).
Fiam katasztrófálisan alszik, most már feladtam, tanácstalan vagyok, rosszul aludt otthon is, itt is, tettem be kis fényt, adtam rá hálózsákot, próbáltam vele aludni, nem változik. Szegény ő, szegény mi. Viszont lassan talán elkezd beszélni, most már lelkesen ismételgeti utánam a szavakat, de magától még nem használja. Mindent ért, egyre komplexebb elképzelései és kívánságai vannak, de nem mindig jövök rá, mit szeretne, amitől rettenetesen kiborul. Nem egyszerű így, lányom ebben a korban már mondatokban beszélt, úgyhogy legalább azzal nem volt gond, hogy értsem, mit szeretne.
Nem létező szabadidőmben elkezdtem régi képeket is válogatni meg scannelni. Hát most mit mondjak, nagyon édes baba voltam.
Befejeztem a Sex Educationt, nagyon szerettem, meg elolvastam Cory Doctorowtól a Radikálisokat, az is nagyon tetszett.
Ezt mondtátok