Holnap lesz az első napom, el sem hiszem, jaj de jó. Március közepén lesz négy éve (!), hogy elmentem szülési szabira. A négy év alatt 6 hónapot dolgoztam, de az is két éve volt már, úristen. Vajon fog még az agyam? Nem hülyültem el? Közben meg sajnálom a fiamat, mert ő még nem is tudja, meg érti, hogy hirtelen alig fog látni.

Itt ülök amúgy a sötétben, egyik szobában az egyik gyerek alszik, a másikban a másik, a nappaliban meg a férjem húzta le a rolót szó szerinti és átvitt értelemben is. Kell egy nagyobb lakás.

A gyerekek közötti viszony közben rohamosan javul, ami magával hoz másfajta konfliktusokat aka Sírós Végű Játékok, illetve "Anyaaaa, öcsi nem barátkozik veleeeeeem!". Legutóbb felfedezték, hogy ha forognak, elszédülnek, a kicsi azzal a lendülettel le is fejelt egy bútort. És már rendszeresen vigasztalják egymást, nem csak a nagylány a kicsi fiút, hanem fordítva is láttam már rá példát, hogy puszilgatta, miután rácsapta a lábára az ajtót. Micsoda empátia.

A kicsi egyre kommunikatívabb, még csak pár szót mond, de egyre ügyesebben érteti meg magát velünk. Múltkor nem bírtam rájönni, mit szeretne, már csapkodott, meg sírt, mire szólt a lányom, hogy gyümölcslevet. És tényleg. Honnan tudta? Zseni. De a legújabb kedvencem, hogy rámutat a hangszóróra, és elkezdi énekelni a Baby Sharkot, ezzel jelezve, hogy zenét szeretne hallgatni. 

Közben meg megy a koronavíruspara, én csak azért szeretném leginkább elkerülni, hogy légyszi, ne kelljen két gyerekkel baszódnunk négyen 69 négyzetméteren. Gyerektelenként amúgy semmi kifogásom nem lenne két hét karantén ellen, én elhorgolgatok meg csapatom a Netflixet, de hát van belőlük kettő, meg pont most kaptam új munkát, nem szeretnék itthon lenni, légyszi.

Persze lányom mégsem alszik, most rádumáltam a csendes játékra, de elég aggasztó a tendencia, mert a héten kezdte el azt, hogy oviban sem alszik, szóval lehet, hogy ennyi volt? Nincs még négy éves, és elhagyja a délutáni alvást? Uramirgalmazz.