Eléggé be vagyok fordulva, vagy nem is tudom, mi ez. Amikor pár hete a fellépésünk volt, akkor a család nélkül töltöttem egy napot, és rájöttem, hogy még ennél is több kéne a regenerálódáshoz. Egyszerűen kimerültem, nem fizikailag, mert éjszaka alvás van, meg tornázgatok, eljárok kettlebellre, hanem idegileg. Pedig még a gyerekek sem voltak betegek hónapok óta. Türelmetlen vagyok a kicsikkel, a férjemmel, és nem tudom, mitől tudnék töltődni. Közben szarul érzem magam az érzéseim miatt, hiszen mire fel panaszkodok, másnak sokkal rosszabb, nekem van egy csomó segítségem stb.
Szóval bármi is ez, ami most van, nem múlik el néhány óra szabadidőtől. Amikor egy napot egyedül voltam, rájöttem, hogy ebből kéne még több. Hogy itthon lehetek, hogy nem bassza szét semmi a rendet, hogy csend van. Egy hasonló helyzetben levő volt osztálytársammal azt beszéltük (cseten persze, mert élőben tök esélytelen találkozni), hogy mindkettőnk eljátszott a gondolattal, hogy nem is lenne szörnyű kórházba kerülni pár napra. Mert hogy akkor pihenhetnénk napokig, és egyedül lehetnénk. Milyen szörnyű gondolat ez már? Mégis eszembe jut mostanában. Iszonyú.
Szóval most próbálok magamnak, magunknak egy kis szabadidőt szervezni. Hétvégén elvittük a gyerekeket Veszprémbe, mi visszajöttünk, majd másnap értük mentünk. 4x1.5 autózás, hogy el tudjunk menni egy koncertre. Megérte amúgy, Rotfrontra mentünk, nagy kedvenc, csak az elmúlt években mindig éppen terhes voltam vagy nagyon pici babám volt, ezért nem tudtunk menni. Most az Ellátóházban volt, ami egy félig fedett, de inkább nyitott belső udvar, és a tömeg tartotta a meleget, de közben járt a levegő, és pont jól öltöztem hozzá, és nem löktek fel az emberek, de tudtam ugrálni, szóval minden szempontból ideális volt. És másnap lehett aludni! Mégis annyira rossz másnap mert reggel azt éreztem, hogy bárcsak lenne még egy napunk, és nem vágyom semmi extrára, csak itt a csendes lakásban szeretnék molyolni leginkább.
Nagyon jól jön most, hogy pár hét múlva megyek Dublinba Vidhez. Tavaly november körül merült fel, hogy kimehetnénk egy harmadik barátnőnkkel. Keserű szájízzel utazom el, mert amikor bedobtam az ötletet, akkor férjem első reakciója egy szájhúzogatós hümmögés volt. És aztán nyilván megbeszéltük, megterveztük, ki hol hogyan lesz ebben a pár napban, csak utálom, hogy ilyenkor azon kell tényleg meccselnem, hogy figyelj, te is többször elutaztál már hétvégékre satöbbi. Így is baromi rossz, hogy minden egyes alkalommal, amikor eljövök otthonról, lelkiismeretfurdalásom van amiatt, hogy más "szív" a gyerekekkel, legyen az a férjem vagy nagyszülők. És még ha nem is így van, akkor is ezt érzem, és ez átitat mindent.
Ezt mondtátok