Tegnap írtam egy hosszú nyafogós bejegyzést, de lehalt a blogmotor és elveszett az egész.
Múlt héten a pici baba volt beteg, ezért preventíve a nagylány nem ment bölcsibe, erre hétvégén ő lett beteg, és így egész héten itthon maradt velem. És kedd este pont vállon veregettem magam, hogy egész jól megy ez, kialakul így is a napi ritmus, nincsenek óriási balhék, mindenki kapott enni, és tiszta ruhájuk is van. Aztán rájöttem, hogy aha, persze, túlélhetőek a napok egyedül két gyerekkel, de se bevásárlást nem intéztem, de játszótéren nem voltunk. Úgy általában, ki sem léptünk a lakásból. Amit így betegen persze nem is igényelt, de amúgy a hétköznapok része lenne. Nem tornáztam, tanulásról nem is beszélve. Este eljutottam táncra, de az óra felénél leállt az agyam, és képtelen voltam bármit is megjegyezni.
Nem tudom, mások hogyan oldják ezt meg, gondolom nem lehetetlen, de az, hogy nincsen olyanra időm/energiám, ami engem épít, amit magamért és magamnak csinálok, az kinyír. Napközben van egy óra, amikor éppen mindkettő alszik, olyankor sokszor én is alszom. Ami persze jó, de azt nem élem meg olyan hű de felemelőnek, hogy pici szabadidőm arra megy el, hogy alapvető fiziológiai szükségleteimet kielégítsem. Nem csoda, hogy megőrülnek az anyukák.
Az tartja bennem a lelket, hogy hétvégén a babával leszek kettesben, férjem elutazik, lányom ezért nagyszülőknél lesz két napig. Rengeteget lehet pihenni egy nyolchónapos mellett, de ez akkor tűnik csak fel az embernek, amikor két gyereke van.
Ezt mondtátok