Másfél éves a kicsi malacunk, és minden egyes nappal egyre jobban imádom, pedig eddig is már teljesen oda voltam érte. Lenyűgöző, hogyan ügyesedik és okosodik napról napra, és most már teljesen természetesnek vesszük, hogy megért minket, hogy jöjjön ide, menjen fürdeni, dobja ki a szemétbe, hozza ide a könyvet.
- rendszeresen elfutja a méreg, ilyenkor időnként a saját fejét csapkodja - állítólag életkori sajátosság, vigasztalni kell, és amúgy meg elmúik
- megjelentek az első szavai: apa, alma, banán
- napról napra ügyesedik a duplóval, most már simán összeilleszt két kockát, illetve ráülteti a figurát
- rajtakaptam, amint a földet filctollal firkálja, majd azonnal össze is takarítja egy nedves törlővel
- amikor az érik a szőlőt énekelem neki, akkor a végén a "kukorica derce" résznél a dercét egyedül mondja hozzá
- egyre többet énekel magában
- imád fürdeni, csak mondani kell neki, és rohan is a fürdőszobába
- a gondozók elmondása alapján a bölcsiben elkezdett "rosszalkodni": elveszi mások játékát, de mindezt olyan erővel, határozottsággal és tekintettel teszi, hogy senki nem száll vele szembe. továbbá állítólag sokat hangoskodik, gondolom azért, mert ő a legkisebb, és valahogy érvényesülni próbál. de továbbra is nagyon cuki és kooperatív, mindent megeszik, jókat alszik.
- ma bizonyosodott be számomra, hogy érti az összefüggéseket: talált két ceruzaelemet, ezekkel játszott, majd a szájába vette. rászóltam, hogy ha a szájába veszi, akkor el fogom venni, nem hagyta abba persze, elvettem, mérgelődés, kéri vissza. ismét elmondom, hogy akkor adom vissza, ha nem veszi a szájába. visszaadtam, és nem vette többet a szájába. CSODA.
Nagyon élvezem a kettesben töltött időt, elképesztően édes, bújós, önálló. Hazahozom a bölcsiből, nézi magát a tükörben, grimaszol, hülyéskedik az előszobában. Addig előveszek magamnak egy könyvet. Pár perc után megjelenik odahordja a kanapéra a babáit, látja, hogy olvasok, hoz könyvet ő is, olvas magának, aztán megkér, hogy én olvassak neki. Utánoz, betakarja magát a plédembe, belefúrja magát az ölembe, mellkasomra ül, dúdol, mondókákat dünnyög. Megunja, elmegy a szobájába, filctollakkal tér vissza. Tudja (!), hogy a szobájában lehet csak filcezni, de ezt mondani sem kell neki, csak azért hozza oda nekem, hogy leszedjem a kupakot, utána megy vissza az asztalához. Firkál, időnként megnézem, mi ez a nagy csend, de csak játszik. Olvasok tovább. Megunja, visszajön a nappaliba, megtalálja a duplóit, azt is odahordja a kanapéra. Ha nem sikerül valamit összerakni, odanyújtja, hogy segítsek. Hát, így telnek az unalmas téli délutánjaink.
Ezt mondtátok