Úgy alakult múlt héten, hogy a bölcsiszünet egybeesett férjem egyik céges útjával, és annyira nem öröm egyedül vinni a mindenséget bölcsi nélkül egy hétig. Ránéztem a szabadságaimra, láttam, hogy elég sok napom van, úgyhogy kivettem az egész hetet és úgy döntöttünk, kiutazunk férjemhez angliába együtt tölteni a hétvégét és a rákövetkező hetet. Ez azt jelentette, hogy bár visszafelé együtt jövünk, odafelé egyedül kellett menedzselnem az egész repülősdit meg a picinnyt, és azért ezen picit paráztam. Negyedszerre utaztam vele, úgyhogy tudtam, hogy jól bírja, de azért eddig nem egyedül voltam rá, szóval na.
Az út persze tök sima volt, aludt, úgyhogy meg tudtam enni titokban egy csokit, olvastam a könyvemet, szuper volt. Aztán egy órát kellett állnom az útlevélellenőrzésen egy rámcsatolt gyerekkel, mert a babakocsit persze nem adták vissza a repülőgépnél, hanem majd a többi poggyásszal együtt, kösz a nagy semmit. És persze priority boarding is egy kibaszott parasztvakítás, nem értem, mire jó, minek van, de amint meglátnak a gyerekkel, terelnek, hogy menjek, aztán ugyanúgy felszállásnál a buszon állok a többiekkel, vagy egy szűk lépcsőházban, csak 20 percet az 5 helyett. Szerencsére pont ezeket a necces helyzeteket bírta jól a kicsike, pedig meleg meg zaj meg tömeg.
A hétvégénk nagyon jól telt, férjem hősiesen vezetett a rossz oldalon. Egy napot töltöttünk Brightonban, szikrázóan sütött a nap, ahol felmentünk a British Airways i360 kilátóra, kavicsot szedtünk a tengerparton, kávéztunk a Pavilion Gardensben, miközben a gyerek a madarakat kergette, elmentünk a Sea Life-ba, majd kinéztünk a mólóra is, ahol van egy vidámpark. A picinny tök jól viselte az autózást, eleinte adtam neki daedalont, de aztán a többi napon anélkül is jól volt, szundított. Vasárnap meg Leeds Castle, meg Canterbury, ami egy baromi hangulatos kis város, nagyon szerettem.
Szóval továbbra is jó gyerekkel utazni, ennél több programot nélküle sem csináltunk volna, annyira kellett odafigyelni, hogy váltakozzanak a babakocsis és a sétálós programok, hogy egyikből se legyen elege. Nekem is jó tapasztalat volt, hogy felismerjem, mikor fáradt már, mert egy ekkora gyerek nem azzal mutatja a fáradtságát, hogy lefekszik a földre, hanem úgy, hogy mindenhova szaladgálni akar, felmászni, lemenni, semmi sem jó, kitépi a kezét, ívbe vágja magát. És ilyenkor felvettem a hátamra/bele a babakocsiba, megkapta a cumiját meg a babáját, és csendesen pislogott a következő fél órában.
Némi kihívást jelentett az időeltolódás és az óraátállítás, amitől hirtelen két órával voltunk "odébb", ami nem tűnik soknak, de délután 6 már este 8-nak számított, amikor meg már egyesek aludni szoktak, és persze az nem úgy működik, hogy minél később teszel le egy gyereket, annál tovább alszik, hanem valamilyen megfontolásból minél később alszik el, annál korábban kel. Szerencsére 3-4 nap után átállt.
Ennek ellenére szerencsésebb volt vele most utazni, mint júliusban, amikor a hajózáson voltunk*. Júliusban még nem járt önállóan, de már sokat ácsorgott, nagy volt a mozgásigénye, de nem lehetett vele sétálni, mert főleg mászott még. Most már jó volt, hogy mikor láttuk, hogy megunta, akkor tudott szaladni pár kört, és utána szívesebben is ült vissza a babakocsiba.
Tanulság viszont, hogy hotel nem jó gyerekkel. Barcelonában és Párizsban is önellátóan működtünk, a hajó más volt, mert ott egész nap volt kaja. A szállodánkban nem volt mikró vagy hűtő (nem is várom el, hát szálloda), így viszont nem tudtam semmi olyat venni, amit melegíteni/hűteni kellett volna. A kicsike meg nem akkor éhezik meg, mint amikor a svédasztalos reggeli van, a szobában nem tudok nekiállni kenni neki egy szendvicset, mert nincs mivel és nincs miből, szóval ez eléggé megnehezítette a dolgunkat. Szerencsére ő nem bánta a szendvicsezést, de két nap után már én sem tudtam, mit ehetnék ebédre, mert csak ránéztem a boltban a hűtőpultra és hányingerem lett. Lemehettem volna ebédelni, amikor alszik, de amikor aludt, akkor én is lefeküdtem, mert rettenetesen rosszak voltak az éjszakák. Nem derült ki számomra a 6 éjszaka alatt, hogy kényelmetlen volt-e neki az ágy, vagy mi volt a baj, de néhány éjjel után már odatoltam az én oldalam mellé, hogy csak ki kelljen nyúlnom megsimogatni, megnyugtatni. Azóta hazajöttünk, hang nélkül alussza át az éjszakát reggel 8-ig.
Szóval a hétköznapok nem voltak túl szórakoztatóak, a város 20 perc sétára volt egy négysávos út mentén, sehol nem láttam egy parkot vagy játszóteret, ahol elereszthettem volna, úgyhogy vagy maradtunk a szállodában (és lépcsőztünk, lifteztünk, tévéztünk), vagy bementünk a városba, ami neki nem volt túl jó buli, mert végig ülnie kellett, míg én a könyvek között válogattam. Mindenesetre örülök, hogy mentünk, esténként legalább együtt volt a család, meg a hétvége is szuper volt.
*most nézem, hogy lehet, hogy a nyaralásról végül nem is írtam semmit. Hajózni voltunk, a nagy, úszó szálloda méretűn, jöttek szüleim is, minden nap kikötöttünk valahol, Stockholm, Helsinki, Szentpétervár, Riga, Tallin, szuper volt, mert marha jó úgy utazni, hogy nem is utazol, mert alszol meg vacsorázol meg mozizol, és másnap reggel egy új város vár, de baromi fárasztó is volt, mert velünk volt a nagylány is, és én nem voltam felkészülve két gyerekre 10 napig.
Ezt mondtátok