Nyugisan telt a hosszúhétvége, valahogy a gyerek is ráérzett, sokat aludt és sokáig. Szombaton fél 10-ig asszem, nagyon durva, 9-kor kipattant a szemem, és azon tanakodtam, hogy be kéne néznem hozzá, hogy minden oké-e. Az idő pocsék volt, állandóan esett, ennek ellenére nagyon szociálisak voltunk, pénteken és szombaton is vendégeink voltak, vasárnap én mentem el barátnőzéssel egybekötött horgolás/kötésre (I didn't choose the tough life), hétfőn meg anyósomék ugrottak be unokázni egy kicsit.
Most persze üvöltve tűz a nap, kellemesen melenget itt az íróasztalomnál.
Tegnap rettenetesen éreztem magam, bébiszitterre bíztam a picinnyt, és hát milyen anya az ilyen. Férjem az új munkájával elég sokat utazik, és ha nem járok el táncra valahányszor ő nincs itt, akkor tavasszal nem fogok tudni fellépni, és akkor meg teljesen felesleges járnom a maradék órákra. Persze tudta a kislány, hogy mi lesz, mindent megért, úgyhogy egész délután az ölemben ült meg bújt. Most amúgy is van egy új szokása, fog egy könyvet, odaadja, majd elkezd farolni a kis valagával, ezzel jelezve, hogy beleülne az öledbe. Haláli. Persze sírt, mikor elmentem, meg duzzogva fürdött utána, de aztán probléma nélkül elaludt. Ma reggel felháborodott kiabálással keltett, meg bújt és követett mindenhova, de amint megérkeztünk a bölcsibe, alig lehetett átöltöztetni, annyira menni akart befelé.
És persze ilyenkor jön az, hogy nekem semmi sem jó. Ha szarul érezte volna magát tegnap, vagy ha utálná a bölcsit, akkor pocsékul érezném magam. De látszik, hogy imádja a gondozóit, szeret ott lenni, ilyenkor meg meg vagyok sértődve, hogy mi az, hogy mást is szeret rajtam kívül? Hogy nyújta a kezét felé, hogy odaszalad hozzá?? Fel vagyok háborodva.
Ezt mondtátok