Minden elismerésem az egyedülálló anyáknak, tényleg nem tudom, hogyan lehet ezt hosszabb távon bírni. Férjem kedden hajnalban elutazott és ma (szombaton) késő este jön haza. Még utazása előtt lebetegedett a gyerek, köhögés, orrfolyás, úgyhogy egész héten nem ment bölcsibe. Egész héten folyamatosan itthon voltam vele, délelőtt dolgoztam, délutánonként nem nagyon mertem vele sehova menni, mert tényleg folyamatosan ömlött a taknya és mindenhova azonnal odakente. Kedden kihagytam a táncot, mert nem tudtam szerválni neki bébiszittert, de nem is baj, mert kedden már én is beteg voltam. Én végül nagyjából meg is gyógyultam 3 nap alatt, csak egy kicsi torkfájás itt, egy kicsi orrfújás ott, de nem volt vészes, de ehhez az kellett, hogy tényleg folyamatosan aludtam, amikor csak lehetett.
Szerencsére nem voltam végig tökegyedül, szerdán Vid jött át, csütörtökön anyémák voltak itt, péntek este is átjött egy barátnőm. De ez nem változtatott azon, hogy egyetlen percet sem töltöttem egyedül, folyamatosan egy betegen taknyozó gyerekkel voltam. És persze nem vagyok vele türelmes, és ő sem az, meg nyűgös, én meg ideges, és ilyenkor nem vagyok jó szülő. Mára eljutottam oda, hogy át sem öltöztem pizsamából, csak hevertem a kanapén, időnként elbóbiskoltam, a gyerek megszétszedte a lakást. Pedig szépen sütött a nap, és eszembe jutott, hogy elmehetnénk boltba, meg sétálni, játszótérre, aztán főzhetnék valamit, de annyit sem tudtam megtenni, hogy lecseréljem a nadrágomat.
Közben meg lelkiismeretfurdalásom is van, mert a helyzet lehetne sokkal rosszabb, a gyerek sokkal betegebb, lehetne egész éjjel ébren, én meg itt picsogok, de tényleg befordultam a hét végére. És még mennyit fog a férjem utazni, mennyit lesz még a gyerek beteg.
Ezt mondtátok