Azt hiszem, észrevétlenül szuperanya lettem, mármint abban az értelemben, hogy tökéletesen tudok koncentrálni egy beszélgetésre úgy, hogy közben a gyerek körül matatok.
Ma elmentem vacsorázni egy kolléganőmmel, hogy kikérdezzem, mi van most a cégnél. Fél 7-kor találkoztunk a közelben egy kiülős helyen, hogy még fekvésidő előtt beleférjen egy sör meg egy vacsora, meg ha fárad a gyerek, akkor öt perc alatt hazaérjünk. A végén mondta, hogy durván tolom, folyamatosan csinálok valamit, és nézni is fárasztó.
Elsőre nem is értettem, mert szerintem egy nagyon chill vacsorát nyomtunk, másfél órát beszélgettünk, legtöbbször még szemkontaktust is tudtam tartani, megittam két pohár sört, mi kell még? Aztán végiggondoltam, hogy mi történt a másfél óra alatt: rendszeresen itattam a gyereket, megkínáltam banánnal, bulátával, korpovit keksszel, odaadtam neki az étlapot, amit nagy élvezettel lapozott, aztán többször is felvettem az étlapot a földről. Vacsora közben adtam neki falatokat a saját kajámból. Vacsora után az ölembe kéretőzött, játszott az asztalon a fémtálcával, többször megpróbált lecsapni a sörömre, megkaparintotta a szalvétát, amivel azt imitálta, hogy hol a saját száját, hol az enyémet törli meg (zabáljammeg), illetve több ízben megpróbált felmászni az asztalra (nem engedtem neki).
És ami a legfurcsább, hogy tényleg nem találtam fárasztónak, hiszen nem volt nyűgös, nem kiabált. Nagyon más fogalmaim lettek mostanában arról, hogy mit is jelent egy nyugis vacsora.
Ezt mondtátok