Szombaton családi program után kifestettem magam és feltettem a műszempillát (csak egy szokásos szombat este), eltévedtünk az R33 felé menet (Soroksári 85? 85? Tehát 85? Aztán kiderült, hogy 58...). A komplikációktól nem mentes fellépés és egy hatalmas pizza után még maradtam kicsit, és örültem, mikor kiderült, hogy egy éjszakai hazavisz 6 perc alatt, mert ez azt jelenti, hogy nem vagyok a világ végén. Vagy pedig azt, hogy a világ végén lakom én magam is, mint arra a belvárosi barátaim rámutattak.
Vasárnap is sűrű volt, maratoni skype, aztán próba, aztán próba utáni próba, meg fejdíszkészítés tollakból, összeégettem magam ragasztópisztollyal, és még nincsen vége, kicsi lógó baszokat kéne csinálnom miniatűr tollak miniatűr végeit összefogva és beleszorítva miniatűr bőrvégzárókba, vagy mibe. Amúgy a vasárnap egy nagyon kreatív nap volt, mert bár eredeti tervek szerint moziba mentünk volna, végül nem mentünk, hanem a másfél hónapja húzódó székfelújítást fejeztük be. Legalábbis a négy szék közül három lefestve és újrakárpitozva. Igen, kicsit vidékiesch, de bele vagyok szerelmesedve, és enkezemmel kárpitoztam le, rettentően boldog vagyok.
Készen vannak a fellépőruháim is, és lassan kezdem úgy érezni, hogy többet vagyok a próbateremben, mint otthon, de hát ilyen a sztárok élete.
Ezt mondtátok