Hiányzik egy kicsit a mindennapi dolgokról írás. Átestem a másik végletbe, amikor már csak ritkán és csak hangulatokat írok le, miközben én asszem szerettem rinyáló-lelkendező blogot vezetni. Mindig elmaradásban vagyok a fejemben keletkező posztokhoz képest, ezért valahányszor az jut eszembe, hogy blogolni kéne a most látott filmről, vagy a vámpírról a sarki boltban, vagy arról, ha még egyszer hallanom kell a wakawakát, akkor üvölteni fogok, akkor mindig az jut eszembe, hogy "ejnye, csak szép sorban, írni akartál még a könyvekről és utazásról is", akkor a rám váró feladatok szépen agyonnyomnak*, és nem csinálok semmit.

Ez kicsit olyan, mint mikor kicsit rendetlenség van a szobában, és nekiállok összetakarítani, hiszen csak tíz perc. De ha már oltári a kupi, és érzem, hogy alapvetően rossz helyen van minden, és igazából át kéne teljesen rendezni, akkor kicsit teszekveszek, majd mindent hagyok úgy ahogy van, és igyekszem nem oda nézni.

Ilyenkor jönnek jól azok a hétvégék, amikor nem megyek sehova, nem találkozom senkivel, és most már végre rendet rakok, posztot írok, képeket rendezek, talán blogsablont cserélek, meg veszek új csizmát, mert a réginek tönkrement a sarka, és ha már ott tartok, akkor valami új szoknyát is.

*Volt egy pont pár hónapja, mikor annyira sok minden volt a fejemben, hogy kifejezetten megkönnyebültem, mikor leírtam őket a kis lila füzetbe. Mintha minden egyes gondolatba, ami eszembe jutott, görcsösen kapaszkodnék, mert félek, hogy elfejtem, mert akkor mi lesz. Ez persze iszonyatosan fárasztó, ekkor elkezdtem kézzel leírni őket a vonaton, és tényleg sokkal jobban éreztem magam. A gondolatokat persze így is elfelejtettem, de valahol ott van a megnyugtató érzés, hogy semmi baj, hiszen leírtam őket. Ez nem tudom, mennyire egészséges dolog, nyugtasson meg valaki.