Amikor még gót akartam lenni* (aztán nem sikerült, kevés csipkés cuccom és túl sok életkedvem volt hozzá), nagyon örültem volna, ha eljárhatok olyan helyekre, mint a Gyár. Lepusztult telepen romos, betört üvegű épületek egyikében zene szól, és mindenki dark.

Öregszem, változom, kényes lettem, nem tudom melyik, de nálam egy helynél szempont, hogy lássak, legyen kávé, és maximum olyan hangos zene, hogy még kényelmesen beszélgethessek a többiekkel.

Túl korán érkeztünk, végtelenül unalmas  feliratos filmet vetítettek, ültünk a tök sötét teremben, és úgy éreztük, mi is egy svéd művészfilmben vagyunk. Italt kértünk, kaptunk, felest műanyag pohárban (au), gépolajszagú dobozos sört (au-au), filmnek vége, de bárcsak tovább tartott volna, mert aközben legalább tudtunk beszélgetni, nem úgy, mint mikor már ment a(z amúgy nem rossz) zene.

Aztán megjelentek az arcok, magasvékonyhosszúfeketehajú, komoran álló, zenére lépegető, közben cigibe beleszívó. Én pedig keresztbe font kézzel egy padon ülve elaludtam.

Mondták, hogy lesz divatbemutató, lett is, de lámpát nem kapcsoltak hozzá. A színpadot világították csak meg, de a tupírozott hajú, tupírozott dekoltázsú, semmi extra ruhában felvonuló lányok a színpad előtt álltak meg, így hátulról érte őket a fény, amitől persze csak sziluett látszott belőlük. Bravó.

Poénnak egyszer elmenni jó volt, de maradok a csendesebb helyeknél, ahol fény is van. Illetve italválaszték.

*Ősszel azért befigyel ám a bokáig érő bőrkabát fekete szoknyával, bakanccsal, de van rózsaszín blúzom is, ezért nem lehetek trú.