Pár hete még roppant mód örültem annak az időbeosztásnak, amit kialakítottam magamnak: minden napra van valami program, rohanok, ide-oda megyek, edzek, szerepjátszom, és rendszeresen látom a barátaimat is. Ez jó. Suliba el reggel, 5-6-ig órák, aztán futás az éppen aktuális programra, hogy aztán későn este hazaessek, ha haza jövök egyáltalán. Ez megy hétfőtől szerdáig, csütörtökön mosás-takarítás-stb kombó, vezetéssel és esti szerepjátékkal spékelve, hogy aztán pénteken ismét vezessek, és végre készüljek az óráimra. Eddig hétvégente is mindig akadt valami, hazamentem, vagy szülinapoztam, ma színházba megyek, ilyesmi.

És mindez csodálatos, jól érzem magam, tetszik, szeretem, még akkor is, ha folyamatosan rohanok, és elképzelésem sincsen, ZH időszakban mit fogok csinálni, hogyan oldom meg, de még nem is érdekel.

Hol a de?

Nyilván ekkor ismerek meg új embereket (igen, pl Téged, fakjú neked is), akik jó fejek, szimpatikusak, és szocializálódhatnékom van velük, és jövök rá, hogy arra, hogy a tőlem 200 m-re levő kiskocsmába leugorjak egy pohár sörre, egy hétre előre egyeztetni kell, és akkor talán ráérek.

Semmi sem tökéletes.