Várhatóan: orosz, találkozó, csapatépítés, Vid itthon, két nap Sziget, hazautazás, költözés, Rotfront koncert, a végén pedig háromnapos gálasorozat.
Közben már nyilvánvaló lett, hogy nem fogom barátnőmmel befejezni a duót, ha a két szólóm közül az egyikkel állok csak valahogy.
Ha nem írok egy hónapig, akkor éppen ezek történnek.
mert most verte ki a biztosítékot a hűtő. Kurva hideg, pedig a lehető legalacsonyabbra (értsd: melegebbre) van állítva, már megtanultam, hogy a hátsó falához semmi sem szabad rakni. Fagyott már meg benne majonézes krumplisalátám, ezt még fel tudtam dolgozni, de az, hogy ma egy komplett fagyott uborkát kellett belőle kidobnom, már mindennek a teteje.
Die hűtő, die!
Edit: a tojások is megfagytak, ezt nem hiszem el.
Úgy éreztem, hogy nincsen elég izgalom még az életemben, így hirtelen felindulásból balra rendeztem a tálcát a munkahelyi gépemen. Talán éppen ideje hazamennem a cserepes mentámhoz (akit az ablakban nevelek, és bocsánatkérően nézek rá, miközben a leveleit tépkedem). Este még egy kolléga búcsúbulijára is benézek, akiről most tudtam, meg, hogy egy rocksztár, szóval holnap rosszabb állapotban leszek, mint a mentám.
A hétvégém nem volt túl pihentető, de legalább társasággal és társasjátékokkal tele, meg persze hullámzó Balaton, fújó szél, eső.
Elutazott a tanárnő, így három és féle hete nem volt oroszom. Persze megfogadtam, hogy pótlok és ismétlek egy csomót az egy hónapos szünet alatt, persze nagy szart. Most még van kilenc napom erre, lássuk, fogok-e bármit is tenni ez ügyben.
Aztán persze ott van a két szóló, az egyikből két hete ugyanaz a pár másodperc van meg, a másikba bele sem kezdtem, nem egészen hat hét múlva elő kellene adnom őket, össze kéne kapnom magam.
De mostanában a szokásosnál többet olvastam, legalább ennyi.
Fáradt vagyok és sokszor úgy érzem, soha nem is fogom magam kipihenni. Sohasoha.
Szóval az történt, hogy elmentem tánctáborba, tánc, strand, activity, reggel (még reggeli előtt) jóga, aztán tánc, strand, tánc és így tovább, külön posztot érdemelne, csak aztán elfoglalt az élet. Aztán két nap szabimon hazamentem Veszprémbe, illetve megbeszéltem a főbérlőmmel, hogy akkor most költözök ki, nem október végén, nincs harag, de ő ne csiszoljon ablakot addig, amíg itt lakom.
Szóval ezek után az utóbbi napokban lecsaptam egy új munkalehetőségre, csinálom a szólómat, ingatlanoldalakon függtem, és kivettem ma este egy közel tökéletes lakást. Belváros, galéria, cirkó, tele beépített szekrényekkel (fétis?), normális bútorokkal, légkondival. A jelenlegi lakó pedig kolléga, de ezt nem tudtam, az előszobában csodálkoztunk egymásra. Kicsi a világ. Vagy nagy a cég.
A mikróban kukoricát pedig úgy kell csinálni, hogy néhány levél kivételével leszeded az összeset (1-2 réteg maradjon rajta), és berakod a mikróba 3-5 percet.
Múlt héten teljesen váratlanul meghívást kaptunk egy vidéki nyaralóba, ahova aztán még péntek este gyorsan lezúztunk. Este tízkor még telefonos gyorssegélyt tartottam (elvégre negyedév vége volt), de aztán elkezdődött a hétvége, amiben volt strand, bográcsozás, grillezés, fagyi, lángos, és természetesen hőség. Barnultam, pihentem, illetve megtudtam, hogyan lehet 5 perc alatt főtt kukoricát készíteni mikróban (!!).
Tegnap munka után egyenesen ismét strandolni mentünk, szóval a vízből most kijutott az utóbbi napokban, de most is el tudnék egy medencét ide valahova. Napi négy zuhany (ebből egyik hajnali fél négykor), fél literes palackban fagyasztott vízzel élem csak túl a vonatot, de nagyon csábítónak tűnik a gondolat, hogy az ágyamba is magammal vigyem.
És most gyömbéres limonádé.
A hetem csúcspontja mindenképpen a ma éjszaka volt, ugyanis azt álmodtam, hogy ki akarják végezni az embert, akit szeretek. Álmomban szorosan öleltem, arra gondoltam, hogy soha többet nem érzem majd az illatát és hogy nem tudom, hogyan fogom kibírni, hogy nincsen többé.
Még most is bőghetnékem van tőle, a kurva életbe már.
Mivel hétfőn elég volt fél 5 után elindulni a reptérre, még szerveztünk programot. A nap is kisütött, a szél persze nem állt el, de volt, hogy melegünk volt (wáó!), miközben az IMMA parkján átsétáltunk (művészi lámpa! a nyúl! Ez pedig egy kapu. Tök régi. Történelem. Nézzed!). Szóval hétfőre hagytuk a pénteken pont lekésett Kilmainham Gaolt.
A régen börtönként működő épületet most csak csoportosan lehet megtekinteni, ami nem is csoda, mert tényleg el lehet benne tévedni. Az előtérben kiállítás található, innen indultunk az új részbe. A viktoriánus korban épített épületrészt úgy alakították ki, hogy a középen álló őr mindent halljon, illetve a körben lerakott szőnyeg miatt hangtalanul lépkedhetett, így a fogvatartottak nem tudták, éppen figyelik-e őket.
A régi részben hideg, nedvesség, szűk helyek. Ha jól emlékszem, a rabok heti egy gyertyát kaptak, ez adott fényt és meleget. Ha elfogyott, így jártál. Zsúfoltság, járványok, betegségek, kosz, és mégis, a burgonyavész idején az emberek bűnöztek, hogy bejuthassanak, mert akkor legalább enni adnak.
A túravezető főleg az 1910-es években zajló polgárháborúról mesélt, szörnyű történetek, kivégzések, rettenetesen nyomasztó volt az egész.
Innen már csak ebédelni ugrottunk be valahova, ahol nyilván elégettem a kezem a csapokkal (hülyék), pedig mivel a hostelben a meleg víz sem igazán forró (tehát nem éget), már pont azt gondoltam, hogy ezekkel a csapokkal még együtt lehet élni. Hát nem lehet.
Az egyórás buszúton a reptér fele jutott eszembe, hogy hát a readeremen nekem itt van az Éjsötét herceg c. remekmű, ami – Vid szavaival élve – valid szórakozás lett volna bármelyik estére. Szerintem mindkettőnk szerencséjére így csak néhány helyen lapoztam bele és olvastuk fel egymásnak üvöltve a ajkai ellágyulnak, felfelé gördülnek, illetve csókjai tüzes csíkot húznak maguk után részeket.
Szóval így a beszámolót néhány idézettel zárnám.
"Mikhail könnyedén felemelte, hihetetlen erejével lassan lecsúsztatta izmos hasához, majd hozzányomta férfiassága bársonyos csúcsához."
"A férfi kemény szája ellágyult, felgörbült."
"Hosszú varkocsa a férfi portyázó ujjaitól kibomlott, megsimítva kemény férfiasságát, az érzés tüzes nyilakat küldött az ágyékába."
(Mi hol bomlott és mi simogat? A tüzes érzés ágyéktájon meg nem hiszem, hogy túl jó...)
"Ajkának minden egyes érintésétől elektromos kisülések futottak át rajta."
(Ezt az érzést ismerem, de szerintem nagyon szar, mikor megrázod a másikat!)
Közben próbálok a jó dolgokra koncentrálni, mint például felfedeztem magamnak a headsetet (így már mindkét kezemmel gesztikulálhatok telefonálás közben), rászoktam a héjában sült újkrumplira, elkezdtem nézni a Suits-ot, hétvégén sokat söröztem rokonokkal a házunk teraszán, és nagyon jó melegszendvicseket csinálok.
Persze közben véget értek a kedvenc sorozataim, hőség van, a kitartó kánikulában átmelegedett a sötét kis lakás is, zaklatott álmaim vannak szinte minden nap, rettenetesen fáj a fejem, és még a munka is éppen megint kurva sok.
De legalább hétvége van.
Szombatra csak Howthot terveztük, meg kitaláltuk, hogy elkísérem Videt ruhát vásárolni. A ruhák után (szikrázó napsütés) még elnéztünk egy helyi termelői piacra, ahol hihetetlenül csípős burgonyás lepényt ettünk. Még ekkor is normális volt az idő (mintha egy percre még melegem is lett volna), de mire kiértünk Howthra, addigra természetesen halál és pusztulás eső és szél volt. Fényképeztem ronda apályt, aztán gondoltam, egy kicsit lehetne sétálni. Aha. Megnéztük a fókákat (akik nem jönnek közel, mert a parton olajos a víz), közben szötyörgött az eső, mindenemen átfújt a szél, aztán...
… lefosott egy sirály.
Utána gyanakodva figyeltem mindegyiket (te voltál, te rohadék? Vagy te? Elkaplak, elkaplak!), aztán beletörődően inkább beültünk fish and chipset enni.
Utána a szinte már szokásos: fáradtan haza, bor, chips, film, Lost in translation.
Vasárnap volt a legrosszabb az idő, június 3, mi pedig bakancsban, gumicsizmában, használhatatlan esernyővel vágtunk neki a városnak.
Ekkorra már ír kiejtéssel tudtam én is mondani a fokkingot, illetve a gyalogos lámpák teljes figyelmen kívül hagyásával közlekedtem, meg is jegyezte Vid, hogy elindult az átalakulás. Ez volt az első alkalom, hogy buszra szálltunk, mert még az is jobb a makacs gyaloglásnál a nedves szélben.
Aznapra a Trinity College volt az első program, egy volt diák vezetett körbe az egyetem területén, mesélt a csodálatos ír építészetről, illetve a népszerű kollégiumról. Az Old Library első szintje nedvesedik, penészedik, az épületen is látszik a feketeség, szóval minden könyvek fel kellett költöztetni a felső emeletre. Hogy a felső emeleteket kívülről miért nem eszi a penész? Mert más téglából van. És akkor miért nem építették az egész épületet abból az anyagból? Pontosan.
Egy másik épületet Semiramis függőkertje ihlette, lépcsőzetes a felépítése, az eredeti tervek szerint lettek volna rajta növények, de most még sincsenek. Miért? Mert miután megépült és betelepítették, derült ki, hogy olyan anyagok oldódnak ki az épületből, ami mérgező, és megöl mindent.
A guided tour után az esőben és szélben sorban állva vártuk, hogy bejussunk a Book of Kells-hez. Régi könyv, érdekes történelem, nekem nagyon tetszett. Ezután kávé, majd tovább Dubliniába: interaktív kiállítás a vikingekről, középkori életről, mit ettek, hogy éltek, hogy nézett ki egy ház, ilyesmi. Ezen kívül egy szintet a régészetnek szenteltek, gyerekkompatibilis volt (mindent megfoghatsz, megnézhetsz, tapogathatsz), egy kis történelmet is magamra szedtem, én meg szeretem az ilyesmit.
Korán hazaindultunk, nem volt már nagy kedvünk mászkálni (eső, szél) vettünk quiche-t egy pékségben, és vacsora után befeküdtünk az ágyba az elmaradhatatlan borral és filmmel, ami aznapra a Perfect Blue volt.
Ezt mondtátok