AnnGel blogja

Érettségi környékén rengeteget thrillionoztam (ez egy netes írásos szerepjáték, néha nagyon hiányzik), és a szociális életem tetemes részét is az irc-n lógva töltöttem, így egész széles netes ismerettségi körrel rendelkeztem pár hónap után. Ekkor voltam először Pesten (mármint úgy igazán Pesten, nem átutazóban, nem szülőkkel, hanem igazán ott), thrill-találkozón. Szüleim rendesen berágtak, hogy csak úgy elmegyek találkozni vadidegenekkel egy tökismeretlen városban, mindezt úgy, hogy tudták jól, 2 hónap múlva felköltözök ebbe a városba.

Ekkor voltam először romkocsmában. Nem is láttam előtte ilyet (mint ahogy éjszakai buszt sem, olyan voltam aznap este, mint egy igazi vidéki), de nagyon megragadott a hangulata: omló vakolat, romos környezet, lepukkant fotelek, és mégis. Jó. Azt hittem sokáig, hogy csak néhány ilyen van, hogy valami hűdekülönleges helyen voltunk akkor, és mivel nem tudtam, hol voltunk, meg voltam róla győződve, hogy ez megmarad amolyan titokzatos kocsmának, valahol Pest mélyén.

Pénteken végre magam mögött hagytam feladataimat, és bejártam olyan, eddig csak névről ismert helyeket, ahol nem is tudom, miért nem voltam eddig. És olyan jó volt ülni lepukkant asztalnál, dobozból eszkábált széken, romos környezettel, felettünk gyárkéménnyel, langyos időben, kellemes emberekkel.

Az élet mostanában határozottan szép.

Ma a Hungária-körút volt a soros, a kamionok ijesztőek, de legalább sok kocsi volt, meg dugó.

Éjjel pedig volt egy pont, ahol rájöttem, hogy nem fogok tudni többet írni, és úristen, és mi lesz, és még kell két oldal, és még fordítanom kell valamennyit a cikkekből, hogy valamivel kitöltsem a helyet, és ez nem fog menni, nemnemnem, aztán szépen leültem, ittam egy kefirt, rágcsáltam egy kis karalábét***, elolvastam egy novellát a nálam kölcsönben levő sci-fi válogatásból, és folytattam tovább.

Most pedig takarítok, ledőlök, nézek valami sorozatot, esetleg átfutom a kész dolgozatot, és örülök, hogy kivételesen nem teljesen last minute készültem el valamivel.

Este meg kocsma. Várom.

----------------------

*60 km/h
** Toyota
*** Epret akartam venni, de rövid gondolkodás után arra jutottam, hogy még biztos íztelen és kemény, ahogy Anyuval mondani szoktuk: kicsit karalábés. Szóval végül karalábét vettem helyette.

Megnyugtat a gondolat (not!), hogy ide szoktam járni bankba, hogy ma is akartam menni pénzt a számlámra pakolni, meg hogy különbenis, 100 méterre lakom a helyszíntől.

De legalább szirénáznak egy jó ideje.

Illetve ma lett volna órám, amire be kellett volna mennem, és lehet, hogy hiába mentem volna, mert hogy bombát találtak a Műegyetemnél.

Lesz még mára valami?

Holnap éjfélre kell leadni a projektfeladatot.

Jövő hét pénteken állásinterjúra megyek.

Rá egy hétre forgalmi vizsga.

Zajlik az élet.

: boldog :

Az egyik helyről felhívtak, hogy menjek majd személyes interjúra,vííííííííííííííííííííííj, nakiakiráááály?

Update: és most meg a szoba miatt hívtak, végre valakit érdekel, és jön megnézni.

Dejódejódejódejó.

Közben eszembe jutott, hogy lehet, hogy nagyon nem fogják értékelni a dolgozatomban a lelkesen átferdített kifejezéseket. Már csak ezért is jó lenne, ha nem csak elméletileg lenne konzulensem (mert elméletileg van, csak nem válaszol az e-mailjeimre), hanem tényleg.

Az az igazán kellemes érzés, mikor bemész egy olyan órára, amiből azt mondta a tanár, hogy nem kell vizsgázni, csak házi dolgozatot leadni (éppen ezért elég csekély számú előadáson veszel részt, hiszen minek), és mikor ezt megteszed, közli veled, hogy ja, bocs, mégis kéne vizsgázni.

Csupa izgalom az élet.

Ismét megállapítottam, hogy ha nagyon bekajálok edzés előtt, akkor nem leszek boldog, de szerencsére az adrenalinnak van egy olyan hatása, hogy a szabadharc! elhangzásával megszűnik minden bajom, hogy aztán rá pár percre ismét össze akarjak esni a meleg/jóllakottság/rosszullét miatt. Ez a beetető taktikám. Azt hiszik, gyenge vagyok, aztán nem, és levágok mindenkit. Muha.

Viszont találnom kell valami más edzést is, heti egy nagyon kevés, ennél több a mozgásigényem, a jóga az nem az én stílusom (próbáltam), nekem valami nem erő alapú harc kell. Krav magáról ki mit hallott?

Aztán majdnem nem söröztem, de aztán visszafordultam, és mégis mentem, függőség, vagy mi (sziasztok, Anna vagyok, és már 2 hete nem ittam sört :taps: ).

Ha már függőség, rászoktam az esti/éjszakai nassolásra, ami kevésbé örvendetes, így tegnap kipróbáltam uborkával, és ha megszórom magyaros fűszerkverékkel, akkor tökre olyan íze lesz, mint a legegészségtelenebb junk-foodnak. Ez öröm.

És ma láttam manikűrösnél egy fülbevalós-szakállas-kopasz fickót. WTF?

Illetve vezettem a Nagy Lajos király útján, láthatatlanná kopott útburkolati jelekből tájékozódni kevésbé szerencsés, persze vannak táblák is, csak én eddig azokat figyelmen kívül hagytam, mert minek. Mindenesetre jól le lettem baszva, kétszer is az oktató  rántotta félre a kormányt, nem mintha bármi olyasmi szabálytalanságot készültem volna elkövetni, amit más nem csinál. Érzem, hogy belőlem is igazi pöstibunkó lesz.

Vannak azok a szituációk, mikor neked kéne szívességet tenni, sőt, nem is: mikor tökre elvárt, hogy azt mondd rá, hogy persze, nem baj, de döbbent tekintet a válasz, ha azt mondod, hogy nem.

És ilyenkor legtöbben inkább rábólintanak a kérésre, csak hogy elkerüljék a kellemetlen helyzetet, mert ha nem így tennének, úgy éreznék, ők a bunkók, pedig nem. Vannak olyan kérdések amiket nem teszünk fel, legalábbis nem ebben a formában, és ezt sokan már nem tudják, vagy nem használják.

Még a Tudni illik, hogy mi illik (nagyon jóóó) c. könyvben olvastam erre egy példát: ha egy barát elhív téged vendégségbe, akkor pofátlanság megkérdezni, hogy hozhatod-e a gyerekedet/kutyádat (ha ő amúgy gyerektelen/kutyátlan). Mert erre most mit mondjon? Hogy nem? A könyv szerint ilyenkor azt kell mondani, hogy sajnálod, de nem tudsz menni, mert nincsen ki vigyázzon a gyerekre/kutyára, és ha a vendéglátónak nincsen ellenére, hogy magaddal vidd őket, a válasza nyilván az lesz: hát hozd őket is el! Máskülönben meg csak annyi: sajnálom, akkor majd máskor.

És ez hogy jön ide?

Vettem a kávédból, nem baj? Hát, egy adagnyi kávé nem számít, tényleg nem gond, de...
Majd vehetek még a kávédból? kérdezi ezt úgy, hogy látja, hogy kb 4 adagnyi van benne, hogy tudja, hogy én is tanulok, nekem is kell, és nem azért akarok majd boltba menni, mert ő megitta a maradékot.

És itt jön az hogy én bunkó vagyok: nem, mert már alig van...
Döbbent fej: Mi, egy adagot sem kérhetek?

Félreértés ne essék: nem vagyok fukar, de ez így nagyon pofátlan. Mi lenne a megoldás? Kifigyelni engem, mikor megyek a konyhába, beállni mellém sóhajtozva, hogy jajjj, basszus, elfogyott a kávém! és én erre nyilván azt fogom mondani, hogy vegyél nyugodtan egy adagot az enyémből.

Még egy adalék: nem a puszta közepén lakunk, hanem az Örsön, 5 perc sétára az éjjel-nappali Match-tól. Egy-egy alkalommal tök oké a lejmolás, de csak akkor, mikor ott és azonnal kell valami, ami nincsen otthon. De több alkalomra már nem! Reggelire lehet kérni egy kis kávét, egy kis tejet, egy kis zsömlét, de utána menj le a boltba bazzeg, és ne kuncsorogj tovább.

Elemi udvariasság, emberek!

Pompás dolog küldés után észrevenni, hogy elgépeltem egy szót a motivációs levelemben (méghozzá pont abban a mondatban, ami úgy kezdődik, hogy megbízhatónak és precíznek tartom magam), LOL. Vagy úgy is mondhatnám: megfizethetetlen.

Viszont jubilálok: ez volt a 10. elküldött önéletrajz, jipíí!

És a sors fintora: miközben ezt írom, kapom az üzenetet, hogy a mailer dameon megette az e-mailt.