Amúgy a meglepetésszerű orrvérzés az metál? Mostanában ilyesmivel szórakoztatom magam, és szeretném tudni, hogy a darksághoz ez elég, vagy mással kell visszaszereznem rózsaszín blúzom és szerelmes turbékolásom miatt tönkrement imidzsemet (főleg, hogy nyáron szablyavívás sincsen, oroszt sem tanulok, így kezdem magam túl átlagosnak és normálisnak érezni)?
Elnézve 15 hónapos unokaöcsémet, bennem is megfordul sokszor, hogy milyen jó lenne egy ilyen. Már mászkál, fut, szeret, nevet, lehet vele játszani, beszél (apa, anya, nem, adide), és érti, amit mondunk, szóval összeségében már okosabb, mint egy kutya.
Viszont onnan tudom, hogy nem állok készen az anyaságra, hogy az elmúlt napokban többször is kedvem támadt picit megfojtogatni tizenéves rokonaimat/rokonok barátját. Pont abban a korszakban vannak, mikor a legfőbb szórakozás az, hogy engem bosszanthatnak, amitől persze legszívesebben a szájukba lépnék, pusztán nevelési célzatból.
Aztán lehet, hogy a természet direkt oldotta meg így. Lesz egy gyereked, amelyik először csak eszik-alszik-szarik, és imádod, mert olyan üngyürübüngyürüen picik a kezei, aztán cseperedik, és az idegeid egyre jobban edződnek, így egyre jobban bírod, hogy megy, ordít, követel, hisztizik, míg aztán kiskamasz nem lesz, visszaszól, veszekedsz vele, hogy rakjál rendet, figyelj már oda, mossál fogat, pakolj össze magad után, mit keres a tányér az ágy alatt, miért van a kávésbögre a gép mellett, meg ilyesmi, és már rég elástad volna a hátsó kertbe, ha nem költöttél volna rá annyit (és itt megragadnám az alkalmat, hogy megköszönjem a szüleimnek, hogy nem vágtak ki az első kukába).
És akkor végre megnő és elköltözik, és klasszisokkal javul a kapcsolat, mikor csak ritkán látjátok egymást, mert több a mesélnivaló, mint az idő, így nem juttok el sosem a veszekedésig (meg a gép mellett hagyott kávésbögréig).
Meggyőződésem, ha a gyerekek kiskamasz viselkedéssel jönnének világra, már rég kihalt volna az emberiség.
(Disclaimer: szeretem az unokaöcsköst, nem csak azért, mert kicsi a keze; sosem lépnék tesóm szájába, és a kertbe sem ásnám el, mert mégiscsak valahol mélyen szeretem; abszolút családpárti vagyok, én is szeretnék gyereket, legalább kettőt, de nem kéne addig, míg egy szerencsebambuszról sem tudok gondoskodni)
Ma csatlakozom a családi nyaraláshoz, vasárnap bekk.
Buszon felébredve látom, hogy jobbra sötétkék az ég. Nem, nem is az ég, a levegő, a bakonyi dombok felolvadni tűnnek a semmiben. Előre nézve homokvihar-sárga, minden átmenet nélkül, bal kéz fele meg vidám, napsütéses felhős idő. Milyen boldogok lehettek azok, akik ezt látják szombat délben a Balatonra menet.
És ebédhez ül a család, a vihar csapkodja a spalettát, lehúzzuk a redőnyt, örülünk, hogy mi benn vagyunk. Szörnyű kopogás, jég is hullik, dörög az ég, vidáman eszünk, milyen buli a vihar így belülről nézve. Hatalmas csattanás, máris nem nevetgélünk, ez már kevésbé kellemes, vihar elül, áram visszajön, mi pedig egy rossz horrorfilmbe csöppenünk beinduló rádióval, villogó kávéfőzővel, és folyamatosan izzó, kikapcsolhatatlan elektromos főzőlappal. Kárfelmérés, két TV, egy főzőlap, kávéfőző, fagyasztóláda, modem, a vasárnapi ebéd már valahonnan előtúrt rezsón készül, mert ennyi eszünk van, de most legalább egy életre mindenki megjegyezte.
A légkondicionáló csodás találmány, csak végre értsük meg a működését. Nem olyan bonyolult, fizikai részletekkel sem fárasztok senkit. Nem kell hozzá érteni a kompressziót, hogy a gáz így összenyomva, úgy kitágulva mit csinál, a lényeg – és ezt tényleg véssük már a fejünkbe kérem -, a készülék mindig ugyanakkora hőmérsékletű levegőt fúj ki, bárhogyan tekergeted. Amit állítani tudsz rajta, hogy hány foknál kapcsoljon ki, illetve a fújt levegő intenzitását. Szóval nem hűl gyorsabban az iroda, ha „jaj, de meleg van” felkiáltással lehúzod a kapcsolót 18 °C-ra. Ezzel csak azt éred el, hogy mikor végre már normális a hőmérséklet, a gép akkor is döng tovább szakadatlanul.
És éppen ezért, ha szólok, hogy fázom, nem segítesz vele, hogy visszatolod 21°C-ra, ha amúgy még annál melegebb van, mert. Nem. Fúj. Melegebb. Levegőt.
Na.
Róka hasa telelő, mélyén folyik az idő,
alvó libalegelő, zúgó libalegelő.
Kádam vizén a hajó, bentről szól egy rádió -
éjjel anya hallható, nappal apa hogyha jó az adó.
Annyira gyönyörű, annyira zseniális, szinte folyamatosan ez megy. A The Moon And The Nightspirit énekesnője is szerepel ebben a számban, amit legelőször egy megállóban ácsorogva hallottam meg, és olyan intenzitással rohantak meg a berlini emlékek (akkor hallgattam rengeteget), hogy mozdulni sem tudtam percekig.
Gödör melletti füves részen, árnyékos napsütésben, ölemben könyvvel, munka után edzésre várva. És mindig megállok, figyelek, mikor meghallom a hangját. Képtelenség betellni vele.
Ma 7.41-kor ébredtem, .53-kor már buszra szaladtam, és annyira jó azzal kezdeni a hetet, hogy megvár a buszsofőr, pedig nem állt senki a megállóban, senki nem jelzett leszálláshoz, csak látta, hogy futok, ez tökre pozitív, nagyon fel tud dobni.
És megfejtettem, hogy a nők miért hordják a vállukon a táskát (ami szerintem tök kényelmetlen), nem pedig keresztbe vetve mellkason: mert a keresztbe tett pánt huncut módon kigombolja a blúzt. Igen, reggel vettem észre a buszon üldögélve, lehet, hogy visszalátom majd magam valami megosztón, mobilos kamerával felvéve.
Mert kapásból mélyvízbe.
Szerdán 5-kor beszéd, félévi értékelés, mindenki mosolyog, sandít a pizza felé, együnk már. Kaja, aztán két munkatárs páuvörpojntos prezentációs élménybeszámolót tart kanadai medvevadászatáról. A képsorokat az első lelőtt maciig élvezem, meg van a véleményem erről, amit most nem fejtem ki, de nem hízelgő.
Irodában alapozunk, bacardi-kóla, egy pillanatra nem figyelek oda, és máris azt hallgatom, hogy két kolléga hova jár le gyúrni, úristen, hova kerültem, illetve fél óra alatt a nagydarab rendszergazda nagyon részeg és nagyon hangos lesz, udvarol mindenkinek, buszon lányok ölébe esik. Megérkezünk Holdudvarba, társaság egy része csalódottan konstatálja, hogy ez régen táncos hely volt, most meg ülős-iszogatós, én meg elszörnyedve nézek, az eredeti terv az táncolós borzalom volt?
Irány a pult, ahol kioktat minket a pultos ("talán nem >>kéne<<, hanem >>szeretnék<<"), mennék innen szívem szerint, de így jártam. Beüt a gimis osztálykirándulás fíling, mikor két kevésbé szomjas tag egymásra talál, csókolózás kapualjban, majd üvegtörögetés, így az első ital után inkább menekülök.
Másnap fél 9kor elenyésző
létszám, kínos csend a résztvevők között, homályos emlékdarabkák
rakosgatása, én meg magamban megállapítom, hogy bár kedvesaranyos mindenki,
kétlem, hogy tovább erőltetem ezt a szocializálódós témát.
Jahm, igen, mostanában inkább a twitter megy (ott ódaaat!), munka közben blogot írni (még) nincs pofám, viszont egy sorra mindig van időm.
Amúgy meg meló, aztán volt, hogy doki, vagy edzés, aztán sör, vagy éppen céges buli, meg ilyesmi, szóval elment a hét, rendszeresen utolsó metrókkal járok haza (vagy nem haza), otthon hétvégén nem volt netem, szóval ezért ritkultak a posztok.
Viszont offline írogattam, szóval frissítek majd, ha el nem felejtem.
Szóval az van, hogy a Brüno valami zseniálisan gusztustalan (vagy gusztustalanul zseniális) mű, rég szórakoztam ilyen jól. Amikor egy mozivásznat betöltő, táncoló pénisz került elém, én meg karomat az arcom elé tartva, visítva süllyedtem el a székben, és oda-oda pislantva óbazmegoltam, rájöttem, hogy én erre mégsem készültem fel.
Úristendejóvolt. Többször nézendő.
Ezt mondtátok