Elnézve 15 hónapos unokaöcsémet, bennem is megfordul sokszor, hogy milyen jó lenne egy ilyen. Már mászkál, fut, szeret, nevet, lehet vele játszani, beszél (apa, anya, nem, adide), és érti, amit mondunk, szóval összeségében már okosabb, mint egy kutya.

Viszont onnan tudom, hogy nem állok készen az anyaságra, hogy az elmúlt napokban többször is kedvem támadt picit megfojtogatni tizenéves rokonaimat/rokonok barátját. Pont abban a korszakban vannak, mikor a legfőbb szórakozás az, hogy engem bosszanthatnak, amitől persze legszívesebben a szájukba lépnék, pusztán nevelési célzatból.

Aztán lehet, hogy a természet direkt oldotta meg így. Lesz egy gyereked, amelyik először csak eszik-alszik-szarik, és imádod, mert olyan üngyürübüngyürüen picik a kezei, aztán cseperedik, és az idegeid egyre jobban edződnek, így egyre jobban bírod, hogy megy, ordít, követel, hisztizik, míg aztán kiskamasz nem lesz, visszaszól, veszekedsz vele, hogy rakjál rendet, figyelj már oda, mossál fogat, pakolj össze magad után, mit keres a tányér az ágy alatt, miért van a kávésbögre a gép mellett, meg ilyesmi, és már rég elástad volna a hátsó kertbe, ha nem költöttél volna rá annyit (és itt megragadnám az alkalmat, hogy megköszönjem a szüleimnek, hogy nem vágtak ki az első kukába).

És akkor végre megnő és elköltözik, és klasszisokkal javul a kapcsolat, mikor csak ritkán látjátok egymást, mert több a mesélnivaló, mint az idő, így nem juttok el sosem a veszekedésig (meg a gép mellett hagyott kávésbögréig).

Meggyőződésem, ha a gyerekek kiskamasz viselkedéssel jönnének világra, már rég kihalt volna az emberiség.

(Disclaimer: szeretem az unokaöcsköst, nem csak azért, mert kicsi a keze; sosem lépnék tesóm szájába, és a kertbe sem ásnám el, mert mégiscsak valahol mélyen szeretem; abszolút családpárti vagyok, én is szeretnék gyereket, legalább kettőt, de nem kéne addig, míg egy szerencsebambuszról sem tudok gondoskodni)