Azért tűntem el, mert elutaztunk 4 hétre, és azt nem reklámoztam itt a blogon, ellenben egy zárt FB csoportban végigblogoltam, úgyhogydokumentációs kényszeremet kielégítettem.
Az volt ugye eredetileg a terv, hogy január elejétől visszavesz a cég, kiveszem a szabijaimat, és február 10-én kezdek dolgozni, férjem meg ugye GYEDre megy január elejétől júni végéig, mert ő meg vágyott erre, és tök jó, hogy egy kicsit olyasvalaki lesz a gyerekekkel, aki nincsen totálisan kiégve, és nem tépi a haját már (én meg nem mellesleg vissza tudok menni úgy dolgozni, hogy az első néhány hónapban nyugi van, és nem azon kell görcsölnöm, hogy a gyerekért hogyan jutok el). És ha már itt van ez a néhány hét, amikor ő már, én meg még nem dolgozom, akkor töltsük már valahol, ahol kicsit jobb az idő. Így kerültünk januárban Andalúziába.
Négy hét gyerekekkel azért elég kemény, ahhoz vagyunk szokva, hogy a nagy már oviba jár, meg vannak nagyszülők, bébiszitter, itt meg négy hétig csak mi ketten. Voltak jó napok, kevésbé jók, egy hétig lázas betegség is volt, meg zuhogó eső, de leginkább napsütés, 18 fok, tenger. Mentünk várost nézni, autóztunk sokat, de szarul bírják a gyerekek, úgyhogy leginkább a környéken maradtunk. Jó volt, maradtam volna még két hetet. Többet nem, mert nagyon hiányzott a szociális élet, barátok, család, hetekig nem mentünk sehova esténként, de legalább jól haladtunk netflixes sorozatokkal.
Na de én meg ugye nem mentem vissza mégsem oda, ahonnan eljöttem szülni, hanem új munka után néztem, volt néhány telefonos interjú, aztán kettő személyes is, miután hazajöttünk. Ma szóltak vissza az álomhelyemről, hogy felvettek, úgyhogy baromi boldog vagyok. Karriert is sikerült váltani, rugalmas a munkaidő, megoldható a teljes munkaidő úgy, hogy a gyerekekért is időben odaérek, közel van, de lehet otthonról dolgozni heti 3x, ennél jobb tényleg nem lehet. Csigalassúsággal halad persze minden, két hete volt az első telefonos kör, és leghamarabb márciusban kezdhetek, mert kell nekik két hét, hogy elintézzenek mindent.
Szóval boldogság van. Közben lányommal ovit váltottunk, két hete jár az újba, ahol a negyedik napon már ott akart aludni, és egy csomót mesél róla, és örömmel megy, nem pedig leszegett fejjel a kezemet szorongatva. És két nap alatt többet mesél erről az oviról, mint a régiről 3 hónap alatt. Örülök, hogy váltottunk.
Fiam meg okosodik, 20 hónapos, elkezdett beszélni, szótöredékeket mond, és bár továbbra is szeret helyekre felmászni meg rohangálni, végre most már kicsit leül, és molyol, pl megtanulta összerakni a játéksíneket (ami elég wow), és azokon autózgat.
Alvásilag meg egyre szórakoztatóbb a helyzet, ugye eddig az volt, hogy fiam a saját ágyában, lányom a mi ágyunkban, mi a nappaliban, de most az a legnyerőbb, hogy én a fiammal, mármint nem egy ágyban, csak egy szobában, igen, kucorgok lányom gyerekméretű ágyában, és nem vagyok hajlandó szerezni oda egy felnőtt méretű matracot, mert azt remélem, hátha csak pár hétig tart. Mert hogy még minden éjjel ébred, és eddig mindig adtunk neki tejet visszaalváshoz, aztán elkezdte nem kérni a tejet, csak sírt, bementünk, nem csináltunk semmit, mert igazából félálomban nyöszörgött, aztán visszaaludt. Aztán hajnalban már cseszett visszaaludni, én meg kábán befeküdtem mellé az ágyba, hogy hátha nyerek így egy kis időt. És akkor visszaaludt. Attól, hogy ott voltam vele egy szobában.
Szóval most ez az új hepp, kicsimmel szeparációs szorongásokba', ha egy szobában alszom vele, akkor elég odapisszegnem, mikor felébred éjjel (de tényleg csak ennyi, hogy pisszenek egyet), és visszaalszik, reggel meg viszonylag csendesen szöszöl az ágyában, ha úgy látja, hogy még alszom. Ha külön alszom tőle, akkor éjjel kelni kell hozzá, illetve reggel is azonnal kiabál, követeli, hogy menjünk be. És mennyivel jobb már, hogy lehet kicsit poszogni reggel, nem? Még akkor is, ha azt egy 160 centis ágyban teszem.
Ennyit az elveimről.
Ezt mondtátok