Az asztalos végre befejezett mindent, mi is megcsináltuk/összeraktuk, amit akartunk, fogorvosnál is jártam, úgyhogy akár szülhetnék is. Csak ne ma, mert elég álmos vagyok.
Hétfőn gyönyörű idő volt, úgyhogy kitaláltam, hogy elmegyünk a kislánnyal bölcsi után fagyizni, és tolok egy jegeskávét, (ide most képzeljetek ide egy 5 perces intermezzót arról, hogy a kávé anyáé és ne igyon bele, de aztán elfogadta, és onnan idilli volt), utána meg játszótér. És hát játszótérből van választék, van a szuper, de picsányi méretű, a nagyobb, ami közelebb van, de nincsen csúszda (ami a kedvence), és a szuper árnyékos nagy játszótér csúszdával, ahol térkővel (!!) van kirakva minden, a homokozó széle is pl, de hát hadd szokja a gyerek, hogy az élet kemény, meg különben is vigyázzon magára, vagy vigyázzak rá én. Na mindegy, szóval ebbe az árnyékos-de-veszélyesre mentünk, amivel csak annyi még a probléma, hogy 600 méterre van, ami nagyon messzinek tűnik, ha a kislány el van fáradva, én meg 38 hetes terhes vagyok. Nem vittem magammal babakocsit persze (what was I thinking), csak megoldom valahogy, de hát nem. A csúcspont az volt, amikor a gyerek felismerte hazafelé, hogy hova szoktunk vendégségbe járni, és mivel pont nyitották a kaput, ezért beszökött annak a háznak a belső kertjébe és ott örült magának. Felhívtam a férjemet, hogy merre jár, mert ha a közelben, akkor kanyarodjon már erre, mert nagyon cuki a gyerek, de elfáradt, ezért itt fekszik a földön a barátaink kertjében, és nem tudom, hogyan jutunk haza a maradék 300 méteren.
Hát ilyen kalandos az élet.
Ezt mondtátok