Kicsit meg vagyok halva, nem értem, mi történik, órák óta pakolok pakolok pakolok és még mindig kupi van. Van egy kupac hajtogatnivaló ruha is, játékok random helyeken, kiskanalak mindenhol (új kedvenc játéka), szennyeskosár a nappali közepén (szeret beleülni), egy fél csizma az étkezőben, én meg csak erőtlenül ülök a székben. Jaj, csináljam már meg a dolgom.
[Persze aztán félbehagytam a posztot, megcsináltam mindent, néztünk néhány Terápiát, belealudtam és most másnap van.]
Közben rendkívül izgalmas ez az időszak, most kezdődik igazán a gyereknevelés. Fejlődik már a kislány akarata, elképzelései és ötletei vannak, és elképesztően érdekes látni, hogy az empátia és a következetes nevelés tényleg de tényleg működik. Mindenkinek lelkendezek a "Beszélj úgy..." könyvről, ez az én perwoll mosószerem, mindenkire tukmálom, az egyik ismerősöm rámírt, hogy kipróbálta a lányán aznap, amikor beszéltünk erről, és működött. Nyilván nem engedelmes kisrobot egy gyerek sem, nem is akarjuk, hogy az legyen, és teljesen normális, hogy időnként frusztrálódik, felbosszantja magát, de lehet neki segíteni abban, hogy ezen túllendüljön, feldolgozza. És baromi jó látni, hogy tényleg működik az együttérzés, a megerősítés.
Tegnap a babakocsiban mutogatta, hogy "kekszet" kér (kukoricapufi-szerű rágcsa), nálam meg csak egy kifli volt, amin rendkívül ki volt bukva. Már láttam lelki szemeim előtt, hogy a következő 10 percben egy ordító gyereket fogok szaladni hazáig, aztán mondtam neki, hogy látom, kekszet szeretnél enni. Nagyon szereted a kekszet. Milyen bosszantó, hogy csak kifli van! Ki vagy bukva látom, ennél kekszet, erre csak a kifli van, milyen dolog már, hát jó mérges lettél látom. Rám nézett, mérgelődött egy kicsit, elkérte a babáját, és azt ölelgette duzzogva hazáig. Mérges volt, de ez rendben van, nem az a dolgom, hogy a gyerek örökké boldog és elégedett legyen (akkor cumival a szájában ülne a TV előtt, és kekszet enne ebédre), hanem hogy segítsek neki, hogy feldogozza ezeket az érzelmeket.
Másik hatalmas sikerélményem a mobiltelefonnal kapcsolatos. Ezt nem tudatosan csináltam, egyszerűen kerülni akartam a balhét, de közben egy cikket is nagyon el akartam olvasni (mindekszülazilyen). A gyerek egyedül játszott, elővettem a telefonom, elkezdtem olvasni, odaszaladt hozzám, venné ki a kezemből. Fogtam a telefont, és elraktam egy magas polcra, kommentáltam, hogy jól van, el is raktam. Nyilván mérges volt, nyújtogatta a kezét, gyere, keressünk egy másik játékot. Kerestünk, játszottunk, pár perc múlva megint egyedül pakolászott, elővettem a telefont megint, megint odajött, és én megint félre, jól van, elteszem. És ezt végtelenszer. Először csak annyi történt, hogy ha elraktam a telefont, akkor már nem balhézott. Aztán már magától visszatért a játékához. Most ott tartunk, hogy egy pár percig "tolerálja" a kezemben a telefont, pont meg tudok írni egy rövid üzenetet, vagy ilyesmi. Aztán jön, és én elrakom, ő meg visszamegy játszani, vagy hoz egy könyvet. Amit nem lehet csinálni: odaadni a telefont, vagy lábadnál üvöltő gyerekkel még gyorsan megírni egy üzenetet. Ha jön, el kell rakni, slusszpassz. Ugyanez volt a módszer a horgolótűvel, hogy el akarta venni, akkor eltettem, visszament játszani, elővettem, megint jött, hogy elvegye, eltettem. Most már nagyon ritka, hogy el akarná venni, tudja, hogy nem kapja meg.
Szóval eddig siker, de sok kitartást magamnak a következő évekre.
Ezt mondtátok