Hajlamosak vagyunk a tanult mintákat tovább vinni felnőtt életünkben, és mióta gyerekem van, nekem is sok emlék beugrott, hogy mi történt velem gyerekkoromban. Amikor megsértődtem valakire, mert undok volt, vagy bántott, nagymamám meg azt mondta, hogy ne is foglalkozzam vele, vagy pedig hogy csak viccűt. Vagy mikor valami fáj, de azt mondják, hogy adok rá puszit, látod nem is fáj. Dehogynem fáj, nem vagyok hülye, hát érzem. Emlékszem, hogy egyszer meg kellett kérnem a férjemet, hogy ha sírok, akkor nem mondja azt, hogy ne sírj, hanem csak öleljen.
Ez most onnan jutott eszembe, hogy az újév első napján szegény kislány kapott egy másik babától két pofont. Nyilván nem nagyot, meg a másik nem úgy gondolta, de nagyon sírt. Nekem pedig minden erőmmel arra kellett koncentrálnom, hogy ne úgy vigasztaljam a gyereket, hogy ne sírj szívecském, nem akart bántani. Hanem hogy azt mondjam neki, hogy igen, bántottak, biztos fájt, ha bántanak, sírjál csak, de itt vagyok, most már nem lesz semmi baj, mindjárt el fog múlni, és csak öleljem, míg meg nem nyugszik.
Sajnos ma is gyakorolnom kellett ezt, a tornán lemászott a szőnyegéről, úgyhogy mikor négykézlábról arcra esett, azt a parkettára tette, beverte a homlokát, meg szerintem az orrát is. Rettenetesen sírt, én meg mondogattam neki, hogy fáradt is vagy, be is ütötted magad, persze, hogy nagyon ki vagy bukva, most már látom, eleged van mindenből. Mert hogy fontos, hogy tudomásul vegyünk a gyerek érzéseit, és ne bagatelizáljuk el őket. Nem gondoltam volna, hogy ilyen nehéz nem újrahasználni a gyerekkorunkban megélt szituációkat.
Ezt mondtátok